Efrem Zimbalist: Koncertfantázia Rimszkij-Korszakov Az aranykakas című operájának témáira (Brandenburg Ádám hangszerelése)
Az aranykakas Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (1844-1908) utolsó, háromfelvonásos operája. A mű a katonai vezetők, az arisztokrácia és a politikai elit tehetségtelenségét állítja színpadra, így oroszországi bemutatóról sokáig szó sem lehetett, utána is inkább csak rövidített, átdolgozott változatokban adták elő. A II. világháborút követően viszont igazi sikerdarabbá vált, sőt, Rimszkij-Korszakov egyetlen olyan operájává lett, amelyet Magyarországon is bemutattak. A zeneileg igen színes, és sok iróniát is tartalmazó operából Efrem Zimbalist készített koncertfantáziát hegedűre. Az elkészült mű nemcsak az opera népszerű és fülbemászó témáit sorakoztatja fel, hanem a hegedűjáték virtuóz technikáit is.
Pjotr Iljics Csajkovszkij: Valse-scherzo, Op. 34
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) összesen három Valse-scherzo című művet írt, ebből kettőt zongorára, és a harmadikat hegedűre, először zongora, majd zenekari kísérettel. A mű pontos keletkezési ideje nem ismert, de valószínű, hogy 1877-ben fejezte be, akkor, amikor párhuzamosan a hegedűversenyén dolgozott, barátja és egykori tanítványa, a hegedűs Joszip Kotek segítségével, így az ajánlás is Koteknek szól. A virtuóz, de mégis könnyed keringő-tréfa egyszerre látványos koncertdarab és könnyen érthető szalonzene, mely egyesíti magában a keringők romantikus hangvételét és a scherzo tételek szilajságát.
Wolfgang Amadeus Mozart: B-dúr hegedűverseny (K.207)
I. Allegro moderato – II. Adagio – III. Presto
Az ifjú Mozart hegedűsként legalább annyira kiválónak bizonyult, mint billentyűs szólistának. Zongoraversenyei végigkísérik munkásságát, még az utolsó tavaszán is komponált egyet, autentikusnak tekinthető hegedűversenyből viszont mindössze ötöt írt, nagy valószínűséggel mind az ötöt az 1775-ös évben. A sorban első a ma elhangzó B-dúr versenymű, melynek kétféle zárótételt is komponált, a már említett Antonio Brunetti intenciójára. Mozart ebben a concertóban mutatkozik a leginkább szabálytisztelőnek, mindhárom tétel szonátaformában íródott, és betart minden akkoriban bevett szokást, ami a versenyművek műfaját illette. Ugyanakkor dallamossága, fiatalos lendülete, ötletes fordulatai, bensőséges lassútétele és győzedelmes fináléja nem hagy kétséget Mozart zsenialitása felől; az elkészült minden kétséget kizáróan maga mögé utasítja a kor kisebb mestereinek hegedűversenyeit.
Camille Saint-Saëns: III. (h-moll) hegedűverseny - I. tétel
Camille Saint-Saëns (1835-1921) III. hegedűversenyét az ifjú Pablo de Sarasate mutatta be 1880-ban, Hamburgban. A mű kapcsán többen a szerző szemére vetették, hogy ez a versenyműve nem olyan virtuóz és látványos, mint az első kettő. Ugyanakkor interpretáció, kifejezés és költészet terén jócskán komolyabb kihívás elé állítja a szólistát, így igényességében semmivel sem sorolandó hátrébb. Különösen igaz ez akkor, amikor az ősbemutatóhoz hasonlóan egy rendkívül fiatal szólista adja elő a művet.
Henri Vieuxtemps: V. (a-moll) hegedűverseny - II. és III. tétel
Henri Vieuxtemps (1820-1881) belga születésű hegedűművész, illetve zeneszerző, akinek munkássága szinte kizárólag a hegedűhöz, esetleg más vonós hangszerekhez kötődik. Zenei és technikai világlátása máig meghatározó a hegedűoktatásban. Összesen hét hegedűversenyt komponált, melyből öt jelent meg élete során. Az V. a maga korában lényegesen jelentéktelenebbnek hatott a többinél, de mára elfoglalta népszerű helyét a koncertpódiumokon, és különösen a hegedűsök számára rendezett versenyeken. A mű a Grétry melléknevet kapta, mivel a második tételben feltűnik egy dallam Grétry Lucile című operájából. A kissé melankolikus hangvételű versenymű általában utat talál a hallgatóság érzelmeihez, és nem nélkülözi a kellő virtuozitást sem.
Felix Mendelssohn-Bartholdy: e-moll hegedűverseny - III. tétel
Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809-1847) e-moll hegedűversenye egyike a hegedű irodalom legnépszerűbb darabjainak. A mű igen hosszú, szenvedélyes és tragikusan vágyódó első tételét egy idilli második, és egy, az előzmények után rendkívül felvillanyozó hangulatú, sziporkázó, örökmozgó zárótétel követi, mely méltán ad vigaszt az első tétel vívódásaira.
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr rondó (K.373)
A C-dúr rondó az E-dúr Adagióhoz (K.261) hasonlóan a salzburgi hercegérsek szólóhegedűse, Antonio Brunetti számára készült. Az olasz származású érsek ugyanis 1781-ben hosszabb időre Bécsbe vitte a zenekarát, hogy a bécsi elit számára is bizonyítsa, milyen színvonalú együttest tudhat magáénak Leopold Mozart vezetésével, Wolfgang Amadeus koncertmesteri tevékenységével, és Brunetti szólóival. E reprezentatív utazás alkalmára született a mű, hogy Brunetti új darabbal is felléphessen. A siker nem maradt el, ugyanakkor a hercegérsek számára mégis végzetesnek bizonyult ez az utazás. Az ifjabb Mozart (1756-1791) ugyanis, miután a hercegérsek megtagadta az önálló bécsi koncertjéhez való hozzájárulást, Leopold Mozart és a hercegérsek nagy felháborodására felmondta salzburgi állását, és Bécsben kezdett „szabadúszó” zenész életet. A zenetörténet bizonyára másként alakult volna, ha Mozart visszatér a zenekarral Salzburgba. És bár a C-dúr rondó zenéje nem hordoz ebből a konfliktusból semmit, mégis egy korszakos mű, melynek bemutatója kapcsán új irányt vett Mozart élete.
Fritz Kreisler: Kínai tamburin
A Kínai tamburin kapcsán annak lehetünk tanúi, ahogy Kreisler egy távoli kultúra impresszióját ragadja meg és öltözteti kissé európai köntösbe. A feszes ritmusú, ostinatóra épülő rész keretezi a művet, középen pedig egy keleties harmóniákkal teletűzdelt szakaszt hallhatunk. Furcsa ötlet, hogy egy tamburint (kis dobot) utánoztat a hegedűvel, ugyanakkor érdekes, hogy a hegedű hangja ennek is meg tud felelni.
Fritz Kreisler: Liebesleid (Szerelmi bánat)
Fritz Kreisler (1875-1962) hosszú pályáját maga is csodagyerekként kezdte Bécsben, hétévesen már a Bécsi Zeneakadémia növendéke volt, majd hamarosan a Párizsi Conservatoire falai között folytatta tanulmányait. Virtuóz hegedűművész pályáját végigkísérte a zeneszerzés és az átirat-készítés is, ügyesen bújt bele egy-egy ismert szerző stílusába, és bár a nagy klasszikus műfajok, (mint például a hegedűverseny) nem vonzották, egyik-másik szalondarabja máig nagy népszerűségnek örvend. Ilyen például a korai, bécsi éveben keletkezett Liebesleid (Szerelmi bánat) ami magában hordoz valamit a Monarchia kellemes, őszbe hajló polgári világából is. A műből számos átirat készült, melyek közül Rahmanyinov zongoraváltozata a legismertebb.
Vecsey Ferenc: Valse triste
Vecsey Ferenc (1893-1935) magyar nemesi családban született, maga is csodagyerek volt, aki tízévesen már a Zeneakadémia növendéke volt Hubay Jenő tanítványaként. Két évvel később Hubay ajánlására Joachim József is meghallgatta Berlinben, és bár kezdetben bizalmatlan volt vele, a találkozás egycsapásra eloszlatta a kételyeit és elindította Vecseyt a nemzetközi siker útján. Az egész világon nevet szerzett magának, Jean Sibelius neki ajánlotta hegedűversenyét. Olasz grófnőt vett feleségül, akivel Perugiai birtokukon éltek. 43 évesen egy súlyos influenza által ragadta el a halál. Valse triste című műve egy szélesívű, szívhez szóló dallamra épül, ami talán magán hordoz valamit az elmúló 19. század világából.
Manuel de Falla: La vida breve (Rövid élet) - I. spanyol tánc
Újabb opera kerül ezzel a művel a színpadra, de ezúttal csak egyetlen részlet az operából, mely eredetileg zenekari közjáték, és ma este Fritz Kreisler jóvoltából hallhatjuk hegedűszólóval. Manuel de Falla (1876-1946) La vida breve című operája a 19. századi Granadában játszódik, ahol a konfliktust a főhős kettős élete okozza: míg szerelmi viszonyban él egy szegény lánnyal, feleségül vesz egy gazdag úri hölgyet, és a nagyszabású esküvő persze nem marad titokban. Az esküvőnek pedig nélkülözhetetlen kelléke a tánc, így de Falla sem mulasztotta el, hogy néhány karakteres táncbetéttel gazdagítsa az operát. Ezek közül halljuk most az I. spanyol táncot.
Franz Waxman: Carmen-fantázia
Franz Waxman (1906-1967) 1946-ban a Humorosque című filmhez írt zenéjéhez komponálta eredetileg hegedűre és zongorára a Bizet Carmenjének témáira írt fantáziát, mely olyan sikert hozó virtuóz hegedűdarab lett, hogy még abban az évben kibővítette, és önálló műként is elindult a siker útján. Máig számtalan rangos hegedűművész tűzi műsorra, nem véletlenül, hiszen igazi „kasszasiker” darabról van szó. A rendkívül látványos mű hamarosan többféle zenekari kíséretet is kapott, sőt, több szólóhangszeren is színpadra került, így például trombitán vagy brácsán is. Az opera tehát nemcsak Bizet sikeréhez volt elég, de még hegedű fantáziából is megért kettőt, hiszen Waxman művénél hamarabb, Pablo de Sarasate is írt ilyen művet a Carmen dallamaira, de ő egészen más módon dolgozta fel a dallamokat.
