Sibelius és Rahmanyinov – két szerző, aki élete során látott két világháborút, eszméket és hatalmakat feltörni és megbukni, látta az emberiséget kifordulni önmagából, a zenét kivetkőzni a tonalitás világából, és saját bőrén érezte, ahogy a romantika 100 évig tartó, keretet adó hegemóniáját felváltja a művészetben a kétségbeesett útkeresés. Mit  mondhat egy alkotóművész ilyen helyzetben?

Sibelius és Rahmanyinov egyaránt arra jutott az útkeresés során, hogy a zenei szépségből, a mondanivaló őszinteségéből, az érzelmek szenvedélyességéből nem szabad engedni akkor sem, ha műveik a kritika céltábláivá válnak. Meglátásuk és bátorságuk időtállónak bizonyult, hiszen a Valse Triste, a Hegedűverseny és a II. szimfónia több mint 100 éve hirdeti nagy népszerűséggel, hogy minden mélységből van kiút.