Bartók Béla zenéjét mindannyian jól ismerjük, és szívesen hasonlítjuk össze akár kortársaival, akár nagy elődjeivel. Ugyanakkor ritka az olyan hangverseny, amikor Bartókot saját magával állítjuk kontrasztba, meghallgatva egymás után ugyanabban a műfajban, de különböző korszakban írott műveit. A műsort Bartók két hegedűversenye keretezi, melyek közül az elsőt még huszonéves korában írta, életében nem is publikálta, és első komoly szerelmének ajánlotta. A mű maga is portré, a plátói kedves, Geyer Stefi két arculata – de persze amennyire őt mintázza ez a portré, annyira Bartókot is. A II. hegedűverseny mintegy 30 évvel későbbi, már nem szerelmi ihletésű, és az érett, virtuóz Bartókot hallhatjuk benne. A műsor közepén az I. és a II. rapszódia áll. Ez a két mű lényegében egyidőben keletkezett, a két hegedűverseny között, és miután Bartók zenekarra is meghangszerelte a kíséreteiket, tulajdonképpen ezek is hegedűversennyé váltak. A bartóki hegedűversenyekkel ellentétben azonban itt autentikus népi dallamok adják a témákat, tehát Bartók ezekben a műveiben egyúttal népzenegyűjtéseinek terméseit is bemutatja. A rapszódiák portréi Bartók nemzet- és történelemszemléletének is.

 

Egy hegedűművész számára maratoni kihívásnak számító koncert előadójáról, Baráti Kristófról tíz évvel ezelőtt Csont András a Revizoronline oldalán írta az alábbiakat. Baráti mára a magyar hegedűművészek legkiválóbbjai közé tartozik, akinél kockázat nélkül méltó kezekbe kerül Bartók összes hegedűre írt darabjának portrészerű bemutatása.

„Roppant kockázatot vállal, aki egyetlen hegedűvel lép a publikum elé. Még az egyébként rettenthetetlen Bartók is félt, amikor Menuhin bemutatta az egy szál nyirettyűre szerzett Szólószonátáját. Egy levélben ezt írta: »Féltem, hogy túl hosszú lesz; képzelje: 20 percen át egyedül csak hegedűt hallgatni. De egészen rendben volt, legalább is az én számomra…«

Baráti virtuóz, színpadi jelenségként rendkívül rokonszenves, a nagy, a legnagyobb karrierre is joggal igényt tartó magyar hegedűsök egyike."