Egy hangversenyen általában csak egy versenymű szerepel. Össze lehet állítani vajon egy műsort csupa versenyműből anélkül, hogy afféle szólista gálává válnék? Erre hallhatunk egy kísérletet ezen a koncerten. A zenekar állandó jelleggel kiegészül egy hegedűs és egy brácsás szólistával, akik végigkísérik a műsort. Nyitány helyett a legrégebbi és legismertebb mű, Mozart Sinfonia concertantéje szólal meg, mely egyszerre szimfónia és kettősverseny, tehát a zenekar és a szólisták párbeszédében itt a zenekar hangsúlyosabban van jelen, afféle harmadik szólistaként. Kettősverseny következik Benjamin Britten tollából, Bruchnál modernebb hangzást képviselve, majd a német romantikus Max Bruch kettősversenye hangzik el, mely eredetileg klarinétos szólistát foglalkoztatott hegedűs helyett, két vonós szólistával ritkábban hallható – ha egyáltalán előadják, pedig ez az érzelmes mű is a méltatlanul elfeledett zeneszerző igen szerethető kompozíciói közé tartozik. 

A Zeneakadémia honlapjáról:

"A concerto kifejezés a nyugati zene történetében többféle jelentéssel bír, általában azonban olyan műfajt értünk alatta, amelyben egyes hangszerek vagy hangszercsoportok között párbeszéd alakul ki. A szólamok készséges, egymást kiegészítő diskurzusa azonban többféleképpen is megvalósulhat. A 17. század legnépszerűbb zenei társalgási formája a concerto grosso volt, ez a legalább négy, de inkább több tételből álló zenekari műfaj, amelyben a teljes zenei együttes megszólalásai egy szólistacsoport kamarazenei szövésmódjával váltakoztak. A 18. század elején viszont egy másik szerkezet vált
közkedveltté: ez csak három tételből állt, és általában egyetlen szólistát alkalmazott, aki az egyes tételeken belüli modulációs folyamatok energiaforrásának szerepét töltötte be a maga hangsúlyozottan virtuóz passzázsaival. A sinfonia concertante e két concerto-típus jellemzőit egyesítette, gyakran ugyanis több szólistát foglalkoztatott, szerepkörükben azonban ötvözte az állandó párbeszédre való hajlamot a látványos technikai megoldásokkal. Ezzel szemben a kettősverseny, ha a finom különbség egyáltalán megragadható, inkább a 18. század első felében divatos struktúra örököse volt, azé a formáé, amely sokkal egyértelműbb reflektorfényt biztosított a szólistának – éppen csak nem egy, hanem két szólóhangszert alkalmazott ebben a kiemelt szerepben. A hangverseny műsora egy 18. és két 20. századi alkotással példázza a formatípusok közti apró eltéréseket."