A koncert-váróban

5.

A zenekar hű híve írja a Pannon Filharmonikusok számára

Új sorozat szeretettel!

 

A koncert-váró egy kis szoba, ahol a polcokon sok bakelit és CD van. Az asztalkán áll egy régimódi hifi-torony, jó hangszórókkal, sok könyv, a Brockhaus-Riemann és Ujfalussy Bartókja.

Az ablakon fahéjszínű puha függöny, nyáron beengedi a napfényt, télen kizárja hideget. Kényelmes füles fotelben üldögélünk, finom kávé illatában, így készülünk a következő koncertre.

Mert ahogy Micimackó mondja, a világon a legjobb mézet enni, ennél csak az pillanat jobb, ami előtt enni kezdjük. És Micimackónak mindig igaza van.

Magyar Rotary 100

2025.november 8.

 

Kóstolták már a dinnyeszívekből készült desszertet? A dinnye szíve a gyümölcs közepének legzamatosabb része, ropogós és illatos, hűtve és egy csepp rummal nagyon, de nagyon finom. Mindenféle dinnyéből készül, piros-, sárga- és zöld gömbök ragyogó halmaza, kristálytálban tálalva még szebb, mert a színek tükröződnek a csiszolt üvegen.

Ilyen desszert van most a koncert-váró asztalán, mert a Magyar Rotary 100 éves fennállásának ünnepére rendezett hangverseny zenei anyaga csupa dinnyeszív. Korszakok és stílusok, hangulatok és színek váltják egymást, a zene végtelen lehetőségeit egységgé kombinálva, mint a szívdesszertben.

A készülődést az élményre a záró számmal kezdem, mert Ravel Bolerója egyedül álló sziklaszirt a zene hatalmas óceánjában is. Vannak, akik utálják, vannak, akik elkötelezetten rajonganak érte (magam az utóbbiak közé tartozom), mert a zene monotóniája (vagy állítólagos monotóniája) máig is erős indulatokat vált ki a hallgatóból.

Mindig azt gondoltam, hogy ha létezik ”változatos monotónia”, az a Bolero. Mert a zenét halkan kísérő dobritmus ütemét megállapítani, utánozni nagyon nehéz. Nekem sok kísérletem volt erre (Éj, színe fekete, csendjek kkék…), de tökéletesen soha nem sikerült. Ha megpróbálják, meglátják, mennyire nehéz a tiririket meg a táá-kat szóra másolni. Mindig is nagyon tiszteltem a dobművészt, mert a ritmus az ő felelőssége, egy negyedütemnyi eltérés a zenekart is eltérítheti, pedig nagy koncentrációt kíván a zene is.

Lehet, hogy a dallam ismétlődik, de Ravel hangszerelési zsenialitása ezt sem hagyja unalmasnak, minden egyes „kör” a szimfonikus zenekar lehetőségeit maximálisan használja fel. Aztán vajon hányszor is szólal meg az ismétlődő dallam? Minden egyes alkalommal, amikor hallom a művet, megpróbálom megszámolni, de sosem sikerül. Mert a zene elragad, és a számolás fonala elvész a belépő hangszerek összhangjának csodálata közben. (Persze, meg lehet nézni az ismétlések számát okos helyen, de az olyan lenne, mintha magunk törnénk meg a varázslatot…)

Bár a Bolerót alig várom, a hozzá vezető út is nagyon izgalmas lesz. Be kell vallanom, rajongok a hollywoodi örökzöld zenés-táncos filmekért, a Broadway siker-musicaljaiért.  Ha táncol Fred Astaire, Gene Kelly vagy Cyd Charisse, elolvad a szívem azonnal. Ezeket a filmeket remek zenék szokták kísérni, a szombati koncerten a legjobbakból hallhatunk.

Az „Egy amerikai Párizsban” című film az  egyik kedvencem a műfajból. Nemcsak azért, mert zenéjét George Gershwin írta, és ez a zene inspirálta Vincente Minnellit a film megrendezésére. Hanem azért, mert a tüneményes történet nagyon kedvesen és viccesen szól az európai és az amerikai , hmmm…kulturális különbségekről. Giccses? Persze. Naiv? Nyilván. De a zene friss optimizmusa és a nagyszerű táncok jót tesznek azoknak, akiknek épp rossz a hangulata, mert az életkedv a film végére biztosan visszajön.

 

Az Óz, a nagy varázsló-nál alapabb alapfilm nem sok van. Ez volt az első mozi, amit hatéves koromban láttam, és még a mai napig érzem, mennyire féltem én a rémséges boszitól és milyen gyönyörűnek láttam a jó Glendát. Persze, ma már a hatévesek is halkan kuncognának a zöldképű nőszemélyen, és az enyhén lepusztult idősödő hölgy az alufóliából készült varázspálcájával minden, csak nem varázslatos.

De az, hogy „mindenütt jó, de legjobb otthon” igaz, igaznak kéne lennie. Nem vagyok Judy Garland-rajongó, de az a merengő, vágyakozó pofi, ahogy a szivárványon túlra álmodja magát a szívhez szóló dalban, elbűvöl most is, mindig. Ki az, aki nem gondolta úgy, a boldogság olyan messze van, hogy a szivárvány mögé kell menni érte? Pedig általában közelebb van az. Csak nem vesszük észre.

Camille Saint-Saëns nagyon jó zeneszerző, szerethető mindig, a Bevezetés és Rondo Capriccioso című versenyműve minden hegedűművész öröme. Hallgatni is élmény, mert egyszerre lehet csodálni a sziporkázó zenét és az előadóművész teljesítményét.  Hanem a nagyszerű francia zeneszerző nekem mindig felidéz egy másféle emléket, leghíresebb művét, Az állatok farsangját, abból is az andalító Hattyút.

Mert egyszer láttam, amikor a füredi öbölben a titokzatos, kecses madár a partra kapaszkodik, gacsos és méretes tappancsain egyensúlyozva a köveken, hatalmas szárnyába mintha belekeveredett volna, és közben rémes hangon károgott szegényke, mint egy gigantikus és határozottan nevetséges lúd.  Majd csobbant a víz, a hattyú visszaereszkedett a kék tükörre, és újra titokzatos, rejtélyes lény lett, akiről elképzelhető, hogy igazi dalát csak halálakor hallatja. És mi ebből a tanulság? Mindenkinek kell olyan közeg, ahol hattyúvá tud válni.

A Stand By Me, Ben E.King halhatatlan dala a jazz 1962 óta csillogó drágaköve, alig van olyan előadó, aki meg ne próbálkozott volna vele. Hiszen a zene egyszerűségében elegáns, improvizatív hatása énekelve, de bármilyen hangszeren is kikerülhetetlen. Szövege pedig, mely szerint, ha valaki mellénk áll, nem fogunk félni és nem leszünk egyedül, a 100 éves magyar Rotary alapeszméjét sugallja.

A dinnyeszív-desszertben még a fentieken kívül is lesz jó pár finomság, érdemes megkóstolni. Amikor hazafelé tartunk a koncert után (és ahogy Szabó Lőrinc mondja, beköltözik a szívünkbe egy egész liget csalogány) a Bolero zseniális dallamát fogjuk magunkkal vinni. Jókai írta valahol, hogy a németek „singedl”-nek hívják ezt a fülből kimenni nem akaró vendéget, amit ő „dudolkának” nevez.

Mert bizony, a Bolerótól nem könnyű megszabadulni. Márpedig a kísértéssel úgy lehet a legegyszerűbben elbánni, ha megadjuk magunkat neki. Tehát hallgassuk meg újra a Bolerót, próbáljunk a ritmusára szöveget találni, vagy megszámolni a téma elhangzásait. Nagyon jó móka lesz, higgyék el.

Amikor hazafelé tartunk a koncert után (és ahogy Szabó Lőrinc mondja, beköltözik a szívünkbe egy egész liget csalogány) a Bolero zseniális dallamát fogjuk magunkkal vinni. Jókai írta valahol, hogy a németek „singedl”-nek hívják ezt a fülből kimenni nem akaró vendéget, amit ő „dudolkának” nevez.

 

Ballai Éva írása

 

 

Vissza