A koncert-váróban

A zenekar hű híve írja a Pannon Filharmonikusok számára

Új sorozat szeretettel!

3.

 

A koncert-váró egy kis szoba, ahol a polcokon sok bakelit és CD van. Az asztalkán áll egy régimódi hifi-torony, jó hangszórókkal, sok könyv, a Brockhaus-Riemann és Ujfalussy Bartókja. Az ablakon fahéjszínű puha függöny, nyáron beengedi a napfényt, télen kizárja hideget. Kényelmes füles fotelben üldögélünk, finom kávé illatában, így készülünk a következő koncertre.

Mert ahogy Micimackó mondja, a világon a legjobb mézet enni, ennél csak az pillanat jobb, ami előtt enni kezdjük.

És Micimackónak mindig igaza van.

 

Musica Sacra bérlet

Hangverseny az elhunytak emlékére

10 éves a PFZ Fesztiválkórusa

2025. október 24.péntek 19.30, Pécsi Bazilika

 

A természetben egyedül van az ember azzal a tudattal, hogy létének egyszer vége lesz. Az elmúlás tudata hiába része az ember életének, sosem lesz képes ebbe belenyugodni. Keressük-kutatjuk a lehetséges másikféle létezésről a jeleket, kapcsolatot keresünk a szellemvilággal, és Hamlettel együtt félünk, mert az a tartomány olyan, amelyből nem tért meg utazó. A hívő ember számára a halál nem vég, hanem kezdet, de hogy minek a kezdete, arra a hit sem tud választ adni, de ez így van rendjén. A hit: bizalom abban, amiben hiszünk, ennek alaptételeit nem vitatja a hívő. De hogy a hit szerinti másik világ milyen, nincs bizonyság, a hívőnek is csak bizalma van, hogy az jobb lesz, kárpótlás és nyugalom.

Kérdéseinkre nem felel a tudomány sem, a meghalásról egyre többet tud ugyan, de a halálról csak annyit, amennyit a patológia meg tud mutatni. (Hogy milyen fontosságú személyes témáról van szó, mutatja a filmek-béli sztárpatológusok nagy szerepe. Ennek ugyan a valósághoz semmi köze nincs, de a patológus – legalábbis a filmekben – komázik a halállal, és ha ezt lehet, akkor megint valami halvány reménység épülhet a nézőben a nem ismert világról.)

A halál a művészet alaptémája, minden irodalom alapvető emlékei erről szólnak. Ha a magyar nyelv két első nagy nyelvemlékét felidézzük, az egyik halottsirató, a másik emlékbeszéd. A modern kultúrákban pedig, bár létezik a gyásszal foglalkozó lélektan, segítőcsoportok és okos könyvek, mégis egyre kevésbé tudjuk kezelni az elmúlást. Hiába tudjuk, hogy az élet rövid béke és hosszú harc, a halál meg rövid harc és hosszú béke, ezt  elfogadni a világról való tudásunk folyamatos növekedésével együtt  sem lehet.

A zene nagy gyász-ihlette műveit is legendák és álmok övezik, és mert a zene mindig szép, nehéz összekötni ezt a halál végletes elrendeltetettségével.  Így a talán leghíresebb gyászmise, Mozart Requiemje körül is él a legenda, hogy titokzatos fekete ember rendelte meg, és voltaképpen a saját halálára írta. Ez nem igaz, de az igen, hogy a másik hatalmas Requiem, Verdié, a világ  egyik legnagyobb operaszerzőjének a legnagyobb műve. Ahogy szokták mondani, a Requiem Verdi legnagyobb operája.

Az elmúlással kapcsolatban nem változunk: az ősember naiv reménységével várunk az elkerülhetetlenre. És veszteség feletti fájdalmunk elviselhetetlennek tűnik, ebben nem segíthet az együttérzés sem, csak az idő és mi magunk. Mert az ember veszteségei ellenére bízik az életben. Csak az életben bízik, amelynek számára nincs e jelenben befejezése, vagy ha van is, valahol távol, messze, a bizonytalan jövőben. És ezt azokban a kultúrákban, ahol a halál az élettel együtt járó, nyugodt lezárás, valószínűleg elviselni is könnyebb.

Az emberi kultúra fontos kincsének tartom a Muerte de dios-t, a halottak nagy mexikói ünnepnapját, amelynek eredete nagyon messzi őskultúráig vezet vissza.  Az emberek nyelvet öltenek a Nagy Kaszásra, kicsúfolják, és halottaikat énekkel-tánccal, finom ételekkel, zenével ünneplik. Ünneplik a halottak életét, az élet folyamatosságát.

 

 

Az egyházi zene éppen ezt teszi. Ugyan az imádságot, a hálát, a magasztosban való hitet fogalmazza meg, de mindig reménységet sugall. A zeneirodalom legnagyobb gigásza, Johann Sebastian Bach hívő ember volt, élete jelentős részében a lipcsei Tamás-templom zeneigazgatója, de nemcsak kötelességből komponált szakrális műveket. Örömből is tette, pedig voltak nagy veszteségei, imádott első felesége és gyermekei is, de minden művéből a sugárzó életöröm hallható ki. Ezért segít minden gyászt elviselni.

Bach még szakrális műveiben is szeretett a formákkal játszani, írt rákmenetű fúgát, ahol először odafelé szól a téma, majd hangról-hangra visszafelé, játszott a saját neve b-a-c-h hangzásával, ahogy később sok más őt tisztelő zeneszerző is. És hát persze, neve patakot jelent, de közhely, hogy ő a leghatalmasabb óceán.

A Pannon Filharmonikusok koncertjén nagyszerű válogatást kapunk az ő műveiből, ahol a záró műsorszám előre mutat, a Jesu meine Freude asszociációja a hitbeli örömtől elvezet egy másik örömig. Amit egy másik gigász az emberiség egységében látott meg, ami képes az elmúlás legyőzésére is. A koncerten hallhatunk még egy ritkán játszott, szép Beethoven-részletet, az alig ismert barokk zeneszerző, Antonio Lotti gyönyörű kórusművét, és számomra külön békét hoznak majd  a sajnos méltatlanul elfelejtett brit óriás, Henry Purcell csendes zenei imádságai.

A zenekart orgona támogatja, és a 10 éves Fesztiválkórus, amelynek színvonala méltó a magyar kultúra töretlen csodája, a kóruséneklés nagy hagyományaihoz.

A zene segít, mert a lélek jelképeit tükrözi, felidéz, emlékezik, álmodik velünk. Amikor elvesztettem jó barátomat, csillagot neveztem el róla, ott látható a neve a hivatalos csillagregiszterben. De nem kell ezt hivatalossá tenni sem, mindig azt gondoltam, hogy az odafönn hunyorgó fények valakire örömöt sugároznak, fényt és emlékezést.

Agatha Christie sírkövén Edmund Spencer verse áll:

"Robot után pihenés, viharból révbe ért hajó,

Háború után béke, élet után halál – az a jó."

Amikor mécsest gyújtasz a Bazilikánál, fénye visszasugározza majd a csillagok fényét. És a te csillagaid szívedben élő ragyogása nem halványul el soha.

 

 

Ballai Éva írása

 

Vissza