A koncert-váróban

A zenekar hű híve írja a Pannon Filharmonikusok számára

Új sorozat szeretettel!

2.

 

A koncert-váró kis szoba, ahol a polcokon sok bakelit és CD van. Az asztalkán áll egy régimódi hifi-torony, jó hangszórókkal, sok könyv, a Brockhaus-Riemann és Ujfalussy Bartókja. Az ablakon fahéjszínű puha függöny, nyáron beengedi

a napfényt, télen kizárja hideget. Kényelmes füles fotelben üldögélünk, finom kávé illatában, így készülünk a következő koncertre.

Mert ahogy Micimackó mondja, a világon a legjobb mézet enni, ennél csak az pillanat jobb, ami előtt enni kezdjük.

És Micimackónak mindig igaza van.

 

Verdi: Aida

2025.október 18.-19.

Az Aidát eljátszani színpadi támogatás, díszletek, jelmezek nélkül olyan, mint a triplaszaltó a kupolából háló nélkül. Mert az operairodalom egyik abszolút alapműve mindenkiben a gigantikus egyiptomi környezetet idézi fel, fáraók és piramisok, a Szfinx, hatalmas oszlopok, Tutanhamon aranymaszkja, Nefertiti. Már a mű megírásának körülményei körül is legendák keletkeztek: a Szuezi csatorna felavatására írta volna Verdi (nem), a kairói opera megnyitására írta volna Verdi (nem), azért írta, mert utálta, hogy netán Wagnert bízzák meg vele (igen).

A librettó is más, mint Verdi nem irodalmi alapon készült műveiben: kevesebb benne a cselszövevény és a gyilok (gondoljunk arra, amikor a Trubadúrban Azucena puszta szórakozottságból a tűzre veti ennen fiát…), igazából egyszerű kamaradráma is lehetne. Három főszereplő személyes érzései körül kavarog az óegyiptomi történelem, de a hangsúly a magántragédián van. Az Aida rendezői megpróbáltak már mindent, aranyban és a falfestményekről másolt jelmezekben, volt, hogy valódi tevék sétáltak át a színpadon, és operadívák küzdöttek a hatalmas frizuráikkal. Meg kellett oldani, hogy korlátozott számú statisztéria a tömeg látszatát keltve tegye végtelennek tűnő köreit a színpad körül, nagy győztes sereget ábrázolva. Nem meglepő, hogy az Aidák nem szoktak igazán sikerülni, mindig hiányérzettel távozik a néző. Valahogy nagyobb, vagy inkább igazi pompa kéne, igazi Egyiptom. Aki járt a Királyok völgyében, csalódik, de aki nem, az is. A környezet elnyomja a remek történetet, ami pedig ma is értelmezhető konfliktust ábrázol.

Az egyiptomi fáraólány, Amneris szerelmes a daliás fővezérbe. De szerelmes belé a fogoly etióp királylány is, és Radames ezt az érzelmet viszonozza. Az első pillanattól fogva tudjuk, ebből ugyan nem sülhet ki semmi jó, hiszen bárki bárkivel fog a végén összejönni, csak hazaárulás elkövetésével teheti. Azt gondolnánk, ezt valamelyik nő fogja tenni, hiszen a klisék szerint így kellene. De nem, Radames árul hazát, amikor kifecsegi Aidának a hadititkokat. Nem szép, hogy Aida erre veszi rá a vezért, de ő apjához és Etiópiához hű. Nem szép, hogy Amneris megpróbálja megmenteni a halálra ítélt vezért, amikor kiderül minden, de hát szerelmes, nyilván ezt teszi. És amikor Radames föld alatti kősírjában megjelenik Aida együtt halni, az is rendben van, mást nem is tehetne, elvesztett apja nélkül, rabként mégis ki akarna élni, aki tudja, mi a család és mi a szabadság.

Ha alaposan figyeljük a történetet, kiderül, hogy itt két nagyon erős és kemény asszony csatázik egy gyenge férfi kegyeiért, és aki elnyeri, az lesz a vesztes. Mert Radames bizony nem jellembajnok, miféle vezető azt, aki nem bírja az államtitkokat megőrizni? Akit egy érzelem varázsa megingathat, az nem való vezetőnek, hazát árulni pedig semmilyen okból nem indokolható. A két főszereplő az Aida és Amneris, kettőjük összecsapása az opera csúcspontja. Hiába alávetett rabszolga az egyik és trónon ülő, felmagasztalt, majdnem-istennő a másik, egyenrangúak és mindketten a szerelem hősnői. Olyan szerelemé, amelyet egy hozzájuk a legkevésbé sem méltó férfi iránt éreznek, szegények.

Verdi, aki sosem tévedett, amikor zenével ábrázolta néha majdnem nevetségesen bugyuta vagy túlírt hőseit, ebben a művében sem téved. A zenei csúcspontokat a nők kapják, Radamesnek mindössze egyetlen ária jut, az opera legeslegelején. Szegény tenorok, röpke pár perc alatt (amikor a közönség még azzal van elfoglalva, hogy biztos helyre tegye ruhatári jegyét, vagy lenyelje utolsó falat sütijét) kellene elénekelniük az operairodalom egyik leghíresebb áriáját, méghozzá olyat, amihez kell tudás és tapasztalat, emberismeret és együttérzés. Mert a záróhang elvileg nem is nagyon magas, de ebben az áriában kellene Radamest bemutatni, jellemezni, jelezni, hogy mégis mi várható tőle.

Mert ehhez az áriához nem elég sztárnak lenni, itt jellemet ábrázol a hang. Radames fővezéri szerepéből, netán hősiességéből nem látszik semmi, szerelmes fiatal férfi énekel égi angyalnak látott kedveséről, és arról, de jó lenne vezérként karriert csinálni. (Ha én lettem volna a fáraó, ennek ismeretében alaposabban megnézem, kire bízom a hadseregemet.)

Nem is tudom, hányféle Aidát láttam már, de igazán sikerültet nem. Nem is lehet, az ó-egyiptomi ismereteink és elvárásaink mindig többek, mint amit a rendezés kínál, a szép és megrendítő kamaradráma meg elvész az ágyékkötőben masírozó statiszták csekély hada közt. Egyetlen megoldás van arra, hogy a mű lényege hasson. És ez a tripla szaltó a kupolából, háló nélkül: félig, vagy nem-szcenírozva játszani a művet.

Mert ez a lehetőség adja meg, hogy úgy láthassuk magunk előtt a varázsos Egyiptomot, ami nekünk egyedül igaz és fenséges. Hogy a bevonulás és a Győzelmi induló hangjai győztes, büszke hadsereget láttasson. Hogy a sziklasír ne rajzolt díszletpapír legyen, hanem igazi megsemmisülés és felmagasztalás két fiatal ember értelmetlen halála felett, igazi elégtétel. Hogy észrevegyük, mekkora emberi dráma zajlik a szereplők között, és magunkra ismerhessünk, méltatlan szerelmeink és nehéz választásaink tökéletes zenei tükrében.

Nem kell semmit túldíszíteni, hasson a mű, a zseniális, felemelő zene. Amikor elkezdődik az Aida, lelki szemeinket csukjuk be, lássuk meg Egyiptomot, a sivatag felett lemenő napot, a Szfinx hatalmas árnyékát a homokon, halljuk a tevék halk nyihogását, a csatára készülő sereg fegyvereinek csörgését és mögöttük a szerelmes suttogást. Legyen saját Aidánk, az biztosan a lehető legjobb lesz.

Ez a lehetőség vár ránk szombaton és vasárnap, a Pannon Filharmonikusok és a remek operai csapat révén. A saját Aida. A legjobb, az egyedülvaló.

Ennél nagyobb és méltóbb ajándékot nem lehet kapni, mert ez mindig elkísér majd. Mert a halhatatlan mű halhatatlan lényegét visszük magunkkal, amit megéltünk és megélünk, szerelmet, veszteségeket, rossz döntéseket, mindazt, ami az életben van. A saját Aidánkban mindig győzelmi zene fog szólni, mert az életet megélni, az önmagában is győzelem.

 

Ballai Éva írása

 

 

Vissza