Nem sértődnek meg, de természetesen jó érzéssel töltené el a szülőket, ha mindkét csemete valahol a zene közelében horgonyozna le. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy ilyen családban nehéz kívülállónak maradni, a zene a mindennapok része, forrása az örömöknek, belső harmóniának. Ha valakit magával ragad a muzsika, legyen az kétéves, vagy kicsit idősebb, nem tud ennek ellenállni. Hozzáteszem, nem is kell.

Nem pécsi születésű, mégis hogyan került Baranyába?
Már férjnél voltam, amikor a párom Pécsre járt főiskolára és ezért én is itt végeztem a master képzést. Egyébként budapesti vagyok. Ezt a kétlakiságot cseréltem fel a pécsi lakhellyel és a PFZ tagsággal. A férjem, Oláh Géza is zenész, zongorista, aki  egyébként zongoratanár, a Pécsi Martyn Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese.

Ön is tanít, vagy tanított valamikor?
Mielőtt bekerültem a PFZ-be Thaiföldön éltünk, tanítottunk a férjemmel két évig. Hazatérve Pécsett is oktattam egy rövid ideig, de a zenekari munka mellett soknak bizonyult ez az elfoglaltság, így lemondtam róla. Szeretek mindent teljes gőzzel csinálni, mivel nem éreztem azt, hogy a kettőt együtt lehet ezzel a lendülettel végezni, így a zenekari munkát választottam.

Hogyan kerültek Thaiföldre?
A férjem testvére Oláh Vilmos, aki nemzetközileg is elismert hegedűművész, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere az akkori párjával ment ki ebbe az egzotikus országba, az ő révén kerültünk ki a férjemmel zenetanárként, amely két évig tartott. Ekkor még a pályánk elején voltunk, nem voltak gyermekeink.

Miben volt ez más a hazai környezethez képest?
Abban az országban körülbelül negyven éve foglalkoznak intenzíven az európai klasszikus zene hallgatásával, tanításával, míg Európában és hazánkban ennek évszázados hagyománya van. Azon kívül, egészen más egy idegen nyelven oktatni, valamint az ott élő emberek mentalitása is teljesen eltér az általunk megszokottól. Nagyon fejlődik az a régió és nagyon szorgalmasak az ott élő emberek, nem véletlen, hogy sok kiváló ázsiai zenész tűnik fel minden évben.

Visszatérve Magyarországra, mikor lett a pécsi zenekar tagja?
2006 év eleje óta vagyok a Pannon Filharmonikusok főállású zenésze. Ez a zenekar fejlődési ívének egy fontos időszaka volt. Úgy gondolom, hogy abban az időszakban vett repülőstartot a zenekar, hogy egy valóban európai rangú együttessé váljon mára.

Mikor született az első gyermeke?
2012 novemberében született Lőrinc fiunk, a kisebbik pedig 2017 májusában, őt Lukácsnak hívják.

Mindkét csemetét jócskán érték zenei hatások. Mi volt az első élményük, hogyan emlékszik erre?
A nagyobbik fiunk már tanul hegedülni és csak félve mondom el, hogy az első hegedűjét kétéves korában kapta. Egyszerűen extázisba esett a hegedű látványától ilyen pici korában, imádta kézbe venni, pengetni, ezért először kapott egy játék hegedűt. Nem sokkal később, karácsonyra megkapta az első igazi hangszert egy tizenhatodos kis hegedűt. Hatalmas volt az öröm és nagy volt a „szerelem” a hangszer iránt. Kicsit visszalépve a témában, az ázsiai munkánk alkalmával azt tapasztaltuk, hogy nagyon korán a gyerekek kezébe adják a hangszert. Nem tudom, hogy ez a mi esetünkben jó döntés volt-e, mivel a kezdeti nagy érdeklődés egy idő után lanyhult, aztán ötéves kora óta kezdtük ismét egy kicsit a hangszerrel való ismerkedést komolyabban venni, és azóta töretlen a lelkesedése iránta.

Lőrinc jár valamilyen zenei képzésre?
Intézményes formában még nem, de egy kolléganőm foglalkozik vele, hiszen még fiatal a zeneiskolai képzéshez.

Hol tart most a tanulási folyamatban?
Ott tart, ahol egy ilyen korú gyermeknek tartania kell, kisebb dalocskákat már képes eljátszani. Egy óvodástól ez nem rossz teljesítmény, főképp egy ilyen nehéz hangszeren.

Lukács most van abban a korban, amikor a nagyobbik fiú az első hegedűt a kezébe fogta. Nála mi a helyzet ezen a téren?
Természetesen megörökölte az első játékhegedűjét a bátyjának, de Lőrinccel félve vesszük elő a kishegedűjét, mert komoly csatározások indulnak el a hangszerért. Természetesen ő is nagyon odavan a hegedűért, de még kicsi ahhoz, hogy megértse, még egy kicsit várnia kell egy komolyabb zeneszerszámra.

Ön mindig hegedűs szeretett volna lenni, már gyerekkorában is?
Igen, a szívemnek kedves hangszer mindig a hegedű volt, ez volt a célom és ezt is tanultam a későbbiekben.

A gyermekeinek megvolt a motivációja a szülőktől. Önt mi hajtotta a zenei pályára?
Mivel édesapám is zenész volt, pontosabban hegedűs, így nem volt kérdés, hogy foglalkozzak-e zenei tanulmányokkal. Soha nem erőltették a családban, de egyértelmű volt számomra, hogy a zenével, a hangszeres játékkal szeretnék foglalkozni.

Ön mikor kapta az első hegedűt?
Hétéves lehettem, amikor az első saját hegedűt megkaptam. Persze vannak fényképek, amelyeken egészen kis koromban tartom apukám hegedűjét, amely a kezemben óriásinak tűnik, de az arcomon hatalmas mosoly van. A komolyabb zenetanulást ötévesen kezdtem, akkor még szolfézzsal kezdtük, majd két év zeneelméleti képzés után adták a kezembe a hangszert, ami nem volt rossz, hiszen így voltak zenei alapjaim.

Milyen érzésekkel tanult, gyakorolt? Nem gondolta azt, hogy sok mindenről lemarad, amiről a társai nem?
A hét öt napjából négyet zeneiskolában töltöttem, míg kortársaim a játszótéren kergetőztek, hazudnék, ha nem hiányoztak volna ezek az élmények. A zenetanulás is, mint bármelyik sport, vagy hobbi, időt igényel, odafigyelést, bizonyos értelemben áldozatokat kell hozni érte. Meglehetősen elhivatott fiatal voltam már akkor is, így fel sem merült bennem, hogy abbahagyjam a hegedülést, nagyon szerettem a hegedűórákat, később pedig a középiskolában egyértelművé vált, hogy ezt szeretem, ezt akarom csinálni. Nagyon meghatározóak voltak számomra tanáraim, Halász Ferenc, Dénes László és Bánfalvi Béla, akiktől nagyon sokat tanultam szakmailag és emberileg is.

Gondoltak olyan zenei élményre, előadásra, amit szívesen megmutatnának a gyerekeknek?
Hogyne, a PFZ Babzsák és Csigaház hangversenyeire vittem őket, ezek nagyon színvonalas, jó programok, érdekelte is őket. Persze nem tudom megmondani, hogy a gyerekeim zenészek lesznek-e a későbbiekben, örülnék neki, de ma még ez nem dőlt el. Szülőként nekem fontos, hogy azok legyenek, de semmiképp sem szeretném erőltetni. Ha szeretik, csakis akkor csinálják, ez sokkal fontosabb mindennél! Örülnék neki, ha a gyermekeim is megtalálnák azt a boldogságot ebben, amit mi a férjemmel megtaláltunk.

Pontosan mit jelent az, hogy szeret zenélni, milyen érzés ez?
Már a zenehallgatás is egyfajta jó érzést kelt bennem, ebben nőttem fel, ez az életem. A hegedűjátékban, a gyakorlásban is megtaláltam azt az örömöt, amit úgy tudnék megfogalmazni, hogy nekem ez a flow-m. A zene magával ragad, megnyugtat, harmóniával tölt el.

A férje is muzsikus, szoktak beszélgetni egymás hangszeres játékáról?
Kikérjük egymás véleményét – nagyszerű, hogy családon belül megtehetjük mindezt –, komolyan vesszük ezeket a véleményeket, még ha olyakor viták is keletkeznek belőle. Összességében ezek nagyon hasznos eszmecserék, beszélgetések mindkettőnk számára.

Milyen többletet jelent a zenekari tagság?
Együtt fantasztikus zeneműveket tudunk előadni, a zeneirodalom nagyon gazdag a szimfonikus zenekarokra írt művekben. Jó megélni a csapat egymásra ható energiáit, hiszen úgy tudunk csak jól együtt dolgozni, ha mindenkire figyelünk. Vannak szólamokban és szólamokon átívelő barátságok is, amelyek szintén a zenekari tagság hozadékai. Mivel sok hölgy is van a zenekarban, a gyereknevelés aktuális gondjait és örömeit is meg tudjuk osztani egymással. Ezt csak egy olyan csapatban tudjuk megtenni, amelyben van belső kohézió, talán olyan, amelyet én a gyerekeimnek is szeretnék átadni. Remélem, majd ők is hasonlóan érzik magukat egy szimfonikus zenekarban, egyszer talán éppen ebben.

Az interjút Bereczki Lajos készítette.

 

 

Vissza