Ön számos verseny győztese, és a világ legrangosabb színpadain szerepel szólistaként. Úgy tűnik, nincs gondja a lámpalázzal.

Minden koncertre úgy tekintek, mint amely egyszerre élmény, kihívás, s egyben lehetőség is arra, hogy én is élményt nyújtsak a közönségnek. Ha mentálisan és szakmailag kellőképpen felkészül az ember, nincs oka aggodalomra. Akkor nincs rajtam közvetlen stressz a koncerten, ha a lehetőségekhez képest minden váratlan tényezőt kizártam, tehát „élesben” már csak muzsikálni kell, nem pedig gondolkodni.

Szentendrén él, Hamburgban tanít, nemzetközi porondon muzsikál. Hogy látja a Pannon Filharmonikusokat az a szempár, amely „külföldi szemmel, magyar szívvel” szemlél?

Irigylésre méltó helyzetben vannak, hiszen túlzás nélkül kijelenthető, hogy az ország legjobb koncerttermével rendelkeznek. Ambiciózus, motivált zenekart látok, melyben rendkívül jó hangulatban telnek a próbák, kivételesen jó a légkör a zenekarban. Mindezek összessége erősíti meg a pozíciójukat Magyarországon, és biztosítja azt, hogy egyre előrébb kerüljenek a nemzetközi rangsorban.

Schumann Versenyműve igen különleges, már a felállás is ritka csemegének számít. Hogy viszonyul a darabhoz?

Nagyon szeretem. Minden kürtösnek van egy-két olyan mű a fejében, amit feltétlenül el szeretne játszani a pályafutása során: ez a darab is sokaknak nagy álma. A legtöbb kürtös nagyon tiszteli, hiszen az egyik legnehezebb versenymű. Igen tisztán megmutatkozik benne a szerző hangszer iránti szeretete. Schumann itt a végletekig kiaknázza a kürtben rejlő technikai finomságokat, inspirálták őt a ventilkürt nyújtotta lehetőségek, a kromatikus skálák, a modulációk. Sokáig nem is játszották a darabot, mert eljátszhatatlannak titulálták: ritka volt az a muzsikus, aki el merte vállalni az első szólamot. A hangszer fejlődésével és az elvárások növekedésével szerencsére egyre gyakrabban hallható, én is vágytam rá, hogy eljátszhassam – ez három éve történt először.

Mit gondol, hogyan érdemes hallgatni ezt a darabot?

Schumannra gondolva szinte mindig a féktelen lendület merül fel bennünk: kevés olyan szerző van, akinek a zenéje ennyire heves volna, mint az övé. Nála általában olyan instrukciókra számíthatunk, mint: gyorsan, még gyorsabban, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, s legvégül: annál is gyorsabban... Viccet félretéve: őt úgy kell elképzelni, mint aki azzal a vehemenciával állt fel a zongorától, hogy az utolsó hangot szinte le sem ütötte. Lendület és elképesztő szenvedély uralja a muzsikáját. Végtelenül romantikus ez a zene, amelyben szinte parázslik a légkör. A darabok vége sokszor olyan sodrással bír, hogy esélyt sem ad szünetre az utolsó hang és a kirobbanó taps között.

A koncert a Kodály-bérlet programjaként hallgatható meg. 

Vissza