Muzsikálni, zenésznek lenni jó, nem vész el az ifjúság és a gyermekkor, még akkor sem, ha az átlagosnál többet gyakorol valaki a saját hangszerén. A Mesterek és Tanítványaik programba bekerült 12-18 év közötti fiatalok mindegyike egyetértett ebben, a barátokkal töltött időt kárpótolják azok az élmények, amelyeket csak a muzsikálás biztosíthat. Ettől persze még jut idő sportra, mozira, kikapcsolódásra, pont úgy, mint másnak.

Holpár Anna
fuvola
mestere: Bálintné Horváth Erika

Mi a legmegragadóbb Ön szerint Sopronban?  

„Budán lakni világnézet” –nyilatkozott Márai Sándor, de talán nem kevésbé az, ha az ember Sopronban lakik. Ahhoz, hogy ezt megéljem, kellettek a győri kollégista évek tapasztalatai, úgy emlékszem, kilencedikes korom előtt alig tulajdonítottam jelentőséget annak, hol is lakom. Aztán, néha, mikor péntekenként egy fárasztó hét után Sopronba érkezve hosszabb utakon, kitérőkkel sétáltam haza, vagy kedvem támadt csak úgy betérni a Tűztorony-környéki kis utcákba, akkor tűnt fel a város megnyugtató ereje. Alapvetően vonz az utazás, az úton lét, de ha már muszáj valahol otthon lenni, akkor örülök neki, hogy ebben a városban lehetek otthon. Jó, hogy körülvesz minket az erdő, jó távolról nézni a tájba simuló házakat, szőlősorokat, templomokat, jó ide befutni a vonattal, és ha elmegyek, jó kimondani azt, honnan jöttem.

A mesterének milyen jó tulajdonságát irigyli?

Bálintné Horváth Erika nénihez nyolcéves korom óta járok, tizenhat éves lévén mondhatni a fél életemet vele töltöttem. Nem találkoztam még olyan elhivatott tanárral, mint ő, szerintem hobbiból is bejárna tanítani a zenesuliba, és hétvégénként vagy szünetben ugyanúgy meghívna a lakására még egy utolsót próbálni versenyek előtt. Minden energiájával azon van, hogy a legjobban sikerüljön egy fellépés, a szervezési feladatoktól kezdve – akár a zenén kívüli – kiadós beszélgetésekig. Kitartó, sokkal kitartóbb, mint én. Nem engedi, hogy leminősítsem magam, bármilyen helyzetben kiáll mellettem. És nagyon szerény is, szeret a háttérbe húzódni, pedig a legtöbb érdem őt illeti a fellépéseim mögött. De amit a legjobban csodálok benne, azok az évtizedek óta általa vezetett fuvolaegyüttes nyár eleji összejövetelei, amit Erika néni a saját kertjében tart. És nemcsak a felejthetetlen menü miatt, hanem azért is, mert itt látszik igazán, mennyire szeret minket.

Hogy áll a közösségi oldalakkal? Mit gondol róluk?

Viszonylag új vagyok a Facebookon, és belegondolva, semmi jelentőségteljes nem történik itt, mégis kikerülhetetlennek látom. Jól és jogosan váltja fel a megszokott sajtót ez az oldal, de valahogy mindig van bennem egy ellenérzés, főleg a „zaj” miatt. Mármint, soha nem tudhatjuk, mi következik a hírfolyamon, mikor lefelé görgetünk, túl sok, túl szűretlen és rendezetlen a tartalom, ami megbontja a figyelmünket, időnket, alakítja a hangulatunkat. Egyszerűen nem hagy csöndet és szabadságot a használójának. Alapvetően ez a generáció már igényli ezt a hihetetlen mennyiségű, bármikor elérhető információáramlatot, viszont minden tiszteletem azé, aki nem válik ettől függővé és meg tudja élni a „valós élet” pillanatait is. Arra késztet, hogy kövessük, mi minden történt, ahelyett, hogy mi hoznánk létre saját kedvünkre valamit, meg persze uniformizál, külsőségeket hangsúlyozó világot épít. Tehát a jó dolgok szerintem nem itt történnek. De jó oldaluk is van, főleg a YouTube-on vannak egész színvonalas tartalmak. Például én sokat nézem Magyarósi Csaba napi vlogjait, és az utazós, illetve az embereket, társaságokat bemutató részeket kifejezetten értékesnek és szórakoztatónak tartom, vagy a TwoSetViolin nevű csatornát, amire két hegedűs srác készít vicces, nyomokban klasszikus zenét tartalmazó videókat.

Melyik a kedvenc tantárgya, a nem zenei tárgyak közül?

Elég kíváncsi vagyok és könnyen rendszerezem azt, amit hallok, a legtöbb órát élvezem, kémián kívül bármi jöhet. Egy erős gimnáziumban tanulok, a győri Révaiban, és soha nem éreztem emberfelettinek az ötös szintet. Ezen túl viszont nem tulajdonítok nagy szerepet az iskolának, persze a koncentráció és a logikus gondolkozás elengedhetetlen, de mióta magántanuló lettem (idén félévtől) és ritkábban vagyok ott az órákon, ráéreztem, milyen abszurd csak iskolai keretek között gondolkodni, ismereteket szerezni. Igyekszem sokat olvasni, az irodalom izgat legjobban, de ennek sem kimondottan a „műélvező” része, sokszor – furcsa módon – egy értekezés, egy esszé jobban megmozgatja az gondolataimat, mint az adott mű a lelkemet; vagy egyáltalán: kell ismernem az értelmezést a helyes befogadáshoz. Ismerkedem a kortárs magyar irodalommal, és lenyűgöz a gazdagsága. Egy könyvtár, vagy könyvesbolt-látogatás nagyon inspiráló számomra, hát még, ha élőben, esteken, interjúkban hallhatom megszólalni az írókat, költőket. Friss ez a lelkesedésem, és remélem, még sokáig elkísér. Idén, az iskolai filozófia szakkörön találkoztam még új gondolatokkal, amelyek szintén megfogtak. De vagyok olyan szerencsés, hogy egy matekpélda megoldását is élvezhetőnek tartom. A lényeg, hogy figyeljen az ember és nyissa ki a szívét – például fedezze fel Karinthyt az előző félmondatban. 

Kedvenc filmje? Legkedvesebb regénye? Miért ezek?

Anyukámmal nagy Poirot-rajongók vagyunk, rendszeresen nézzük ezeket a kosztümös krimiket. Elég összetettek, izgalmasok ahhoz, hogy ne hiányozzon belőlük a mai filmekre jellemző látványvilág. Szeretem a közelmúltban készült magyar filmeket is, mint például a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a Testről és lélekről. Régi kedvenc regényem Szabó Magda Abigélje, igazából ez gondolkoztatott el, nem lenne-e egy-két fokkal izgalmasabb kollégiumban lakni, mint tovább járni az addigi, otthoni iskolámba. Nemrég volt egy fantasztikus kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Budapesten Szabó Magdáról, ahol egy Abigél-korsó is kiállításra került. Az oda bedobott kívánságok köztudottan valóra válnak, nos, én még várok a sajátom beteljesülésére. Ami a közelmúltban megfogott, az Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye volt, ebből készültem OKTV-re is. Kiérezhető belőle az a megható igyekezet, hogy saját fájdalmait egy regény által próbálja meg feloldani és kiszínezni, zseniális félmondatai és karakterei vannak. A kamaszkor leírása pedig olyan elevenre sikerült, hogy úgy tudom hiányolni Ulpius Tamást az életemből, mint mások a Roxfortot.

Melyek a távolabbi tervei, akár zenei vonalon is?

Arra készülök, hogy párhuzamosan fogok végezni egy bölcsészkart és egy zeneművészeti főiskolát. Szeretnék néhány szabad, gyönyörű egyetemi évet, később pedig egy otthont, napsütötte kerttel. Megmaradni olyannak, aki felismeri a kígyóban az elefántot, de felelősséget is vállalni a döntésekért, figyelni, és gondoskodni másokról és nem becsukni az ajtót, ha újat tanulhatnék. Más részről pedig úgy látom, már fiatalon is irigylésre méltóan nagy a választék, akármibe belefoghatunk. Ez azért jó, mert tartja bennünk a lelket, erre szükségünk is van: kiszámíthatatlanok és végtelenül lusták tudunk lenni. Ha bármit tenni szeretnénk, erre nem kell várni, a lehetőségek előttünk vannak, mi pedig tele vagyunk kreativitással. A legjobb dolog, ami történt velem az, hogy egész kiskoromtól rákaptam ennek az ízére, kezdve a zenei kihívásokkal, tanulmányi versenyekkel, irodalmi pályázatokkal, szerveztem saját kamarazenekart, utcazenéltünk, szóval hosszú listát írhatnék az ilyen ötletszerű lehetetlenségekről, amik néha eszembe jutnak, és nem tudok tőlük szabadulni. Egyszerűen kíváncsi vagyok, és ez mindig előrevisz.

Az interjút Bereczki Lajos készítette. 

 

Anna koncertajánló videóüzenetét IDE kattintva hallgathatod meg. 
Ha rá szavaznál a Mesterek és Tanítványaik versenyben, kattints IDE!

Vissza