A bevezető mondatokból az is kiderül, hogy Czvikli Nóra már nem a Pannon Filharmonikusok projektmenedzsere, de „nem esett messze az alma a fájától”, hiszen jelenlegi munkahelyén, a Müpában a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneigazgatójának, Hamar Zsoltnak a személyi asszisztenseként dolgozik. Annak a Hamar Zsoltnak, akinek a neve a pécsiek előtt nagyon is ismert, hiszen 2000-től 2009 szeptemberéig volt vezető karmestere a zenekarnak. Nóra pedig azidő alatt érkezett a PFZ-hez.

- Különleges ez az elismerés, hiszen nem dolgozik már a zenekarnál.
- Valóban nagyon megtisztelő, hiszen három és fél évvel ezelőtt, 2015 márciusában köszöntem el a zenekartól munkatársként. Szintén nagyon kedves nekem, hogy a Kodály Központban a PFZ koncertjei előtti közönség hívó szöveg, amit régebben vettünk fel, még az én hangomon szólal meg, így ha úgy vesszük, akkor még ilyenmódon jelen vagyok a zenekar hangversenyein - ha csak lélekben is, de ott vagyok. Természetesen élő kapcsolatom is van az együttessel, tartom a kapcsolatot több muzsikussal, Horváth Zsolt igazgató úrral, és mivel a PFZ sokszor megfordul Budapesten, így személyesen is gyakrabban van szerencsém találkozni velük.

- Ha már a munka szóba került, hol dolgozott a PFZ-t megelőzően?
- Ha időben visszafelé haladunk, előtte az American Cornerben dolgoztam nagyjából három évig, korábban az Európa Házban, az előtt pedig Tarrósy István munkatársaként az ICWiP (Pécsi Nemzetközi Kultúrhét) fesztivál szervezésében, rendezésén közreműködtem. A rendezvényes, szervezői szakmám gyökerei is innen származnak, négy évig konferenciák szervezését bízta rám István. Mindezt megelőzően hoszteszkedtem különféle egyetemi és városi programokon, mindezt úgy, hogy az egyetemen hallgató voltam az angol-kommunikáció szakon. Igazán az egyetem révén kerültem olyan – zömében – nemzetközi rendezvényekkel kapcsolatba, ahol ezeket az ismereteket a gyakorlatban is elsajátíthattam. Úgymond, ott indult számomra a „szamárlétra” – hálás vagyok érte, és a szakmai előrehaladásom szempontjából is fontosnak tartom, hogy így kezdtem és jártam be az utat. Amikor tanítok, mindig elmondom, mindenkinek ezt ajánlom, hogy kezdje az alapoktól.

- Hogyan lett ebből a Pannon Filharmonikusoknál munkahely?
- Egy régi kedves barátnőm látott egy hirdetést, amelyben a PFZ keresett szervezőt, ő beszélt rá, hogy jelentkezzek, mivel szeretem a zenét és szerinte a szervezésben is ügyesen boldogultam. Korábban csak egy alkalommal volt szerencsém együtt dolgozni egy amerikai szimfonikus zenekarral pécsi turné-állomásuk kapcsán, így érthetően vegyes érzések kavarogtak bennem a feladat nagyságát és saját képességeim határát illetően, de aztán belevágtam és jelentkeztem az állásra. Sohasem felejtem el, nagyon komoly és hosszú állásinterjú volt, nem csak Horváth Zsolttal beszélgettem, hanem több ott dolgozó munkatárssal is találkoztam, sőt kaptam gyakorlati feladatokat is, valamint idegen nyelvű diskurzusra is sor került. Később már megértettem, hogy a sokszereplős kiválasztás arról szólt, hogy a jelentkezővel ismerkedjenek meg a munkatársak is, kapjanak róla egy képet, hogy el tudják-e képzelni a csapat tagjaként - ezt egyébként nagyon jó módszernek tartom. Kis idő elteltével kaptam telefonon a jó hírt, hogy engem választottak, így 2008 augusztusában beléptem a zenekarhoz. A Kodály Központ „megálmodását” még Tarrósy István csapatában, az alapkőletételét pedig már a PFZ-nél érthettem meg.

- Milyen volt az első időszak, hogyan emlékezik erre?
- Volt bennem egy kis megilletődöttség, de megnyugtattak, hogy a zenei részt, a kottaolvasást bízzam a muzsikusokra, nekem a szervezésben kell a zenekar körül dolgoznom. Nagy segítségemre volt ebben az indulásnál igazgató úr és zeneigazgató úr mellett Németh Judit művészeti titkár, Graf Orsolya, aki a marketing- és kommunikációs ügyeket vezette, Csiszárné Edit, aki a gazdasági ügyeket igazgatta, az adminisztrációs ügyekben Végsőné Marika, és különösen sokat köszönhetek Károly Zoltán akkori programmenedzsernek, akivel immár kétfősre bővült velem a szervező csapat. Tőlük kezdtem el tanulni a feladatokat, illetve a szimfonikus zenekari világ apró részleteit természetesen a muzsikus kollégáktól, de meg kell említenem a zenekar két műszaki munkatársát, Nesz Györgyöt és Szabó Gyulát is. Nem nagyon értem rá üldögélni a babérjaimon, mivel a Hamar Zsolt által dirigált zenekar az akkor induló Mezzo Operafesztiválon debütált, ami nem csak számomra volt újdonság, hanem a Pannon Filharmonikusoknak is. Nemzetközi térben, több operaházzal, különböző produkciókkal együttműködni, több karmesterrel és jelentős díszleteket igénylő előadásokban részt venni rezidens zenekarként - ez nem volt kis teljesítmény. Majd – ha az együttes ambíciózus évada nem lett volna elég – ezután következett az Operália Pécsett Plácido Domingóval, majd a Pécsi Püspökség fennállásának ezeréves évfordulója. Úgy gondolom, hogy számomra is ez az első év, ezekkel a feladatokkal maga volt a mély víz, - talán nem az első, és biztos nem az utolsó a pályám során, de hatalmas kihívás. Elég csak azt említenem, hogy a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa projektben a zenekar az EKF nagykövete címet kapta meg a vele járó komoly feladatokkal együtt. Nagyon izgalmas időszak volt, sok munkával, úgy, hogy folyamatosan tanultam a szimfonikus zenekar programmenedzselését, bár a korábbi szervezői tapasztalataimnak is jó hasznát vettem.

- 2009-ben már látható volt, hogy elkészül a Kodály Központ az EKF évére 2010-re. Milyen érzés volt ezt tudni?
- Amikorra elkészült az épület és bemehettünk megnézni a végeredményt, mi már otthon éreztük benne magunkat. A Kodálynak lelke van, ami azonnal megérintett – hiszen régóta vágyott is erre az érintésre az együttes. Másrészt a zenekar menedzsmentjét olyan intenzíven foglalkoztatta a tervek tanulmányozása, a funkciók számbavétele, a kivitelezés nyomonkövetése és az épület működésének előkészítése, hogy igazán papíron már százszor bejártuk az épületet. Ezzel együtt persze nagyon megható pillanat volt ott lenni az alapkőletételnél majd a megnyitón, azt gondolom, hogy soha nem felejtem ezt el, nagyon izgalmas időszak volt ez a város életében. Nem kevésbé volt izgalmas egy szimfonikus zenekar költöztetése a Vasváry-házból és a Park Moziból úgy, hogy a közönség ne vegyen ebből észre semmit – hiszen már zajlott az aktuális évad.

- Hogyan épültek fel a Kodály Központtal párhuzamosan a feladatai?
- A Müpa megnyitása óta egyetlen vidéki zenekarként jelen voltunk, mai napig bérletes sorozata vannak ott a PFZ-nek. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk az ottani működésből, és a Müpa kollégái is átadták ismereteiket ezt illetően. Sőt a tervezés időszakában is kaptunk olyan inspirációkat, ottani tanulságokat, amelyeket a Kodály Központnál aztán felhasználhattak a tervezők. Apróságnak tűnhet, de például az, hogy a ház birtokbavétele előtt nem sokkal kezdhettük el a zenekar koncertjeire az online jegyértékesítést, szintén óriási kihívásokat jelentett a „szokásos” munka mellett. Nyilván ebből egy külső szemlélő szinte semmit sem érzékel, de a háttérben a jogi, pénzügyi és adminisztratív részletek kimunkálása, és még sok egyéb kérdés megválaszolása, jelentős feladat volt a kollégáimnak. A programmenedzseri feladatkör onnantól indul, hogy a vezetőség meghatározta, mikor és milyen helyszínen milyen műsort, melyik karmesterrel, milyen szólistákkal adjunk elő – ezzel kezdődhetett el az előkészítés és szervezés. Amikor az adott produkcióról ezek az alap paraméterek ismertek voltak, elkezdődött a többi terület kollégáival közösen a pénzügyi tervezés, a tárgyalások, a helyszínek előkészítése, utazás esetén a személy- és teherszállítás, a logisztikai háttér megszervezése, a helyszíneken a technikai egyeztetés, a színpadkép megtervezése, és természetesen a folyamatos egyeztetés a marketing és az értékesítés vonalán, sajtó, PR, protokoll, és még sok-sok egyéb részlet, melyet most fel sem sorolnék. Igen összetett a feladat, amelyben minden érintettel, szakemberrel volt valami közös munkánk, néha kisebb, olykor nagyobb volumenű - tőlük is rengeteget tanultam, és ettől rendkívül színes, változatos is ez a munka. Ezek a feladatok rövid időn belül bővültek, mivel a vezetés hasznosnak ítélte a nyelvtudásomat, a külkapcsolatokkal is elkezdtem foglalkozni. Így a külföldi vendégművészek megkeresése, a művésszel vagy a menedzsmentjével a kapcsolat felvétele, tárgyalás, szerződéskötés, utazás szervezése, mind-mind a feladataim közé tartoztak. Ez adott még egy színt, egy különlegességet a munkakörömnek, számos nagyszerű, esetenként világhírű szólistával és karmesterrel volt szerencsém megismerkedni. Még valamivel később aztán jött a konferálás – egy-két beugrást követően kaptam a lehetőséget, hogy a Kodályban már én legyen a zenekar koncertjeinek állandó konferansziéja.

- Nem csak a díj miatt, sok helyről hallottam, hogy nagyon elégedettek voltak önnel a Pannon Filharmonikusoknál. Mégis hét év után felállt és távozott. Miért?
- A zenekar egyre sikeresebb lett, Budapesten és külföldön is halmozta az elismeréseket. Talán ez teremtette meg számomra azt, hogy elkezdtek keresni különböző helyekről azzal, hogy lenne-e kedvem ott dolgozni. Ezek a megkeresések nagyon megtisztelőek voltak, de én nem akartam elmenni innen, hiszen Pécs az otthonom, a szüleim és a barátaim is itt éltek, van egy ragyogó együttes, akikkel dolgozom, egy csodás koncertterem, ahol dolgozom, mi kell még? Aztán persze folytatódtak a megkeresések és talán úgy fogalmaznék, hogy egyszer csak bekövetkezett a „csillagok együttállása”. Kaptam egy olyan megkeresést, ahol szintén nagyon izgalmas feladatok ígérkeztek, részben más területen. Ugyanúgy szervezői, turnészervezői munka volt, de nem szimfonikus zenekarnál, és Pécs helyett Budapest volt a munkavégzés helyszíne. A cég a Pentaton Művész és Koncertügynökség volt, Közép-Kelet Európa legkorábban alapított privát művészügynüksége, melyet a nagyközönség talán onnan ismer, hogy Miklósa Erika operaénekesnő pályáját a kezdetek óta ők egyengetik, valamint számos más nagyszabású produkció menedzselése mellett a Budapesti Operettszínház külföldi turnéit szervezik. Mondanom sem kell itt is a „mély vízbe” kerültem egyből, mivel a Pentaton pont a váltásom idején megnyerte egy fővállalkozó partnereként a milánói Világkiállítás programszervezői feladatait. Így a tervezettnél is nagyobb kanyart vett az életem: az elkövetkező fél évet nem is Budapesten, hanem Milánóban kellett töltenem. Kezemben ismét egy épület tervrajzai voltak, immár a Magyar Paviloné. Itt rengeteg kulturális program kapott helyet: a konferenciáktól az irodalmi estekig, a különböző tematikájú kiállításoktól a szakmai bemutatókig, a zongorakoncertektől a filmvetítéseken át a táncelőadásokig, a hagyományos népművészeti mesterségbemutatóktól és kézművesfoglalkozásoktól a népzenei és néptánc bemutatókon át a könnyűzenei koncertekig, sokféle produkció volt - természetesen a kulturális minisztérium igyekezett bemutatni az ország kultúrájának teljes vertikumát. Rengeteg új élmény ért, sok új produkcióval és rengeteg művésszel, szakmai partnerrel találkoztam, ráadásul egy addig ismeretlen ország területén dolgoztam „A” világkiállításon, amely „város volt a városban”.

- Ismét a Lickl-díj jut eszembe. Kollégái annak ellenére önt tartották erre a legméltóbbnak, hogy már nem is dolgozik a Pannon Filharmonikusoknál. Hogy érintette önt mindez?
- Valóban, munkatársként én már elköszöntem a zenekartól, de ettől függetlenül nagyon is élő kapcsolatunk van. Az igazgató úrtól kezdve több kollégával rendszeresen beszélek, tartjuk a kapcsolatot. Önmagában hálás vagyok, hogy ez a szeretetteljes viszony megmaradt köztünk, megőriz az együttes jó emlékezetében.
Közben nekem idén szeptember elsejétől új munkahelyem lett, a Nemzeti Filharmonikusoktól, közvetlenül Hamar Zsolt zeneigazgatótól kaptam egy felkérést, hogy legyek az asszisztense. Különleges ez a számomra, hiszen amikor Pécsett a zenekarnál kezdtem dolgozni, akkor ő volt a vezető karmester és most ismét kollégák lehetünk. Ismét „szimfonikus zenekari vizeken hajózok”, ráadásul a PFZ művészeivel is lehetőségem van többször találkozni, hiszen az NFZ-nek a Müpa az otthona, ahol a Pannonosok is sokszor megfordulnak. Itt utalnék ismét a díjra, amelynek kapcsán a meghatódottság és tisztelet hangján tudok csak szólni, hiszen eltelt három és fél év mióta ott dolgoztam, de minduntalan előjönnek azok a csodálatos emlékek, sikerek és küzdések, melyeket az ott eltöltött hét év alatt együtt éltünk át. Nagyon hálás vagyok a díjért is, de alapvetően azért az élő szeretetért, ami felém irányul a zenekartól. Annak tükrében is csodálatos és megtisztelő ez az elismerés, ha megnézzük, hogy kik kapták meg eddig a díjat, felemelő érzés ebben a sorban helyet kapni!

- Hamar Zsolt hogyan reagált a díj hírére?
- Nagyon örült és gratulált. Megtisztelő volt azt hallani tőle, hogy ő is úgy gondolja, jó helyre került a díj, hiszen amikor elkezdetem ezt a szakmát PFZ-nél, akkor ő volt az együttes művészeti vezetője, sok közös munka és számomra építő tanulság, tapasztalat, élmény volt az úton, amit mellette kezdhettem. Úgy gondolom, az az időszak egy fontos kapocs közöttünk a PFZ-vel, ami most az NFZ-vel közös munkában épül tovább.

- Mindig kíváncsi a kívülálló, hogy mi szerepelt a laudációban a díj átadásakor. Elárulna részleteket?
- Annyit elárulok, hogy volt benne ünnepélyesség, emelkedettség, de Horváth Zsolt igazgató úr felidézett benne olyan dolgokat is, ami az akkori munkám része volt. Ennek okán meg is ríkatott, mert annyira megható volt, hogy egészen apró részletekről is megemlékezett, például arról, amikor utazásokkor nagyjából 60-90 ember figyelmét próbáltam felhívni valami fontos dologra, kihirdetni valamit, segíteni, tájékoztatni. Ez természetesen változatos helyszíneken történt, buszparkolóban, a POTE aulájában, a Pulai Amfiteátrumban. Azt hiszem segítségemre volt a kórus-múltam és a jó légzéstechnika – ez a „Kedves Kollégák!” – felkiáltás története. A másik ilyen emlék, hogy nagyon gyakorlatias, műszaki beállítottságú szüleim példájából én magam is egészen jól elboldogulok kisebb szerelésekkel, barkácsolásokkal. Ennek az a hasznos hozadéka a rendezvényes szakmában, hogy nálam mindig van valami kis eszköz, csavarhúzó, fogó, svájci bicska, ilyesmi, ami a legváratlanabb helyzetekben „jól jön”. A Pannon Filharmonikusoknál „rendszerbe állítottunk” egy sporttáskát, amelyben csupa hasznos dolog volt, illetve úgy tudom, hogy ma is van. Ebben a csokornyakkendőtől kezdve számtalan hasznos kiegészítő, eszköz megtalálható. Ez a repertoár úgy alakult ki, hogy évadok végén elkezdtem írogatni, hogy mi lett volna jó, ha éppen van nálunk egy-egy alkalommal. Ez a táska sokszor csak kabalaként volt velünk, szerencsére nem gyakran kellett kinyitnunk, de mégis a tudat, hogy bármikor kisegíthet bennünket, megnyugtató volt. Természetesen a táska is bekerült a laudációba, amit nem tudtam száraz szemmel végighallgatni.

- Nem sajnálja, hogy már nem részese mindannak, ami a Pannon Filharmonikusoknál történik?
- Ahogy említettem a kapcsolat megmaradt, sőt nagyon is rendszeres a zenekarral. Jó látni, hogy amióta elmentem tőlük, azóta is milyen sokat fejlődött a zenekar, mennek tovább a maguk által kijelölt úton, sikeresek és elismeréseket kapnak mindenhonnan. Ki gondolta volna 2010 tavaszán a POTE aulájában Gilbert Varga dirigálását nézve, hogy egyszer ennek a zenekarnak ő lesz az egyik vezető karmestere. Ma már ez is történelem, egy csodaszép hangversenyteremben, egy igazi zenei szentélyben játszhat a zenekar, melyhez fogható kevés van még Európában is, - hozzáteszem ez nem csak a művészeknek, hanem a közönségnek is egészen más dimenzió.

- A díj kötelezi az embert néhány dologra. Ön hogy látja?
- Bármire is kötelez, ez egy kedves kötelezettség. Eddig is élő és szeretetteljes volt a kapcsolatom a zenekarral, én ezután is azt tudom tenni a szakmában dolgozó emberként és civil emberként is, aki örök rajongója és szurkolója a Pannon Filharmonikusoknak, hogy továbbra is teljes szívemből támogatom és ha tehetem, segítem az együttest. A lelkesedésemre és szeretetemre a zenekar mindig számíthat.

Az interjút Bereczki Lajos készítette.

Vissza