Úgy gondolom, hogy minden díj és elismerés fontos egy alkotónak, hiszen megerősítést, biztatást ad, új inspirációkat generál, átlendít nehézségeken. Ha a művésztársak ismerik el a munkáját valakinek, az talán még felemelőbb, hiszen azok minősítik a kollégát, akik a legközelebbről, a zenekari székükből, szinte napi rendszerességgel hallhatják a produkcióit. „Egy hajóban”, egy célért dolgoznak, ebbe belefér az is, hogy figyeljenek egymásra – a másik munkájára –, sőt néha kellenek olyan pillanatok is, amikor a hangszer helyett a köszöntő szavak veszik át a főszerepet. Ilyen volt ez a nemrég lezajlott díjátadás is.

- Impozáns a felsorolás az Ön eddigi tevékenységéről, szakközépiskolában, egyetemen oktat, játszott fúvószenekarokban, nemzetközi díjjal is rendelkezik, szólamvezető a Pannon Filharmonikusoknál. Mikor dőlt el, hogy erre a pályára adja a fejét?

- A szakközépiskolai évek vége felé dőlt el végleg, hogy megpróbálkozom a zenei pályával, bár előtte is elég komoly indíttatással bírtam eziránt. Úgy gondolom, hogy ha valakire azt mondják, hogy tehetséges, és valóban van benne talentum, akkor is még nagyjából tíz évnek kell eltelnie, hogy az a valami kibontakozhasson benne. Ekkor derül ki, hogy az illető valóban tehetséges, vagy sem. Ez időben persze lehet kicsit korábban, vagy később, magam is bizonyos területeken már korábban mutattam a tehetség jeleit, de bizonyos dolgok csak jóval később értek meg bennem. Én például többnyire az izgulással küzdöttem. Erről azt kell tudni, hogy egy trombitásnál egyáltalán nem jelent jót, ha az izgalomtól kiszárad a szája, vagy remeg a keze. Ilyen esetben lehet, hogy meg sem szólal a hangszer, pedig lehet, hogy az illető a legszorgalmasabb, legtöbbet gyakorló növendék. Ilyenkor a külső szemlélők gyakran tévesen ítélhetik meg az előadót, pedig elképzelhető, hogy egyszerűen olyan mentális problémája van, amin át kell őt segíteni.

- Egy trombitásnak jó idegrendszerre, lelki egyensúlyra van szüksége, ezek szerint. Milyen elemei vannak még a tehetségnek?

- Nagyon apró elemekre lehet bontani ezt a fogalmat. A trombita esetében is sok összetevő állandó kombinációja adja ki a teljességet, melyeket rendszeresen és felváltva kell fejleszteni. Hogy közérthető legyek, például, ha valakinek jó az állóképessége, de nem tudja jól megszólaltatni a magas hangokat, vagy rossz a nyelvtechnikája, esetleg nem tanulja meg a fogásokat, hogy milyen kombinációt kell lenyomni a hangszer billentyűi közül, azok hibához vezethetnek. De lehet baj a testtartással, a levegővezetéssel. Ezek mind a játék minőségét befolyásoló tényezők. Ezekkel a kompetenciákkal szorgalmasan foglalkozni, fejleszteni kell, és nagyon fontos, hogy ezek együtt, komplex egészként működjenek, és akkor létrejöhet ez a minősítés. Olyan ez, mint egy Lego, apró darabokból kell összeállítani az egészet. A zenész élete egy nagyon nagy legós doboz…

Amikor komolyan úgy gondoltam, hogy hivatásul választom a muzsikálást – lehettem, vagy 16 éves –, Tarkövi Gábornál voltam éppen egy trombita kurzuson, ő mondta akkor, hogy biztosan állíthatja, hogy trombitásként 35 éves korunkig fejlődhetünk. Én most negyvenévesen azt mondhatom, hogy még ebben a korban is van mit csiszolni a tudásunkon. Hatalmas ugrások valószínűleg már nem következnek be, de apró, finom változások lehetnek, amelyek a végeredményt tekintve előre vihetik a művészt.

- Mikor dől el, hogy valaki zenekari zenész lesz, vagy szólistaként dolgozik tovább?

- Ennek a két területnek bizony ketté kell válnia, bár néha lehet átfedés köztük. Trombita hangszeren is viszonylag kevés szólista van világviszonylatban is. Ha belegondolok, 5-7 trombita szólistáról beszélhetünk, akik ebből élnek. A kiugró tehetségen kívül olyan menedzselésre van szükség, ami keveseknek adatik meg, nem beszélve arról, hogy meglehetősen kiszámíthatatlan a jövő. Gondoljunk csak bele, mit tehet egy szólista, ha egy balesetben megsérül a szája, a fogsora? Ezért is van az, hogy a nagy szólisták neves zeneakadémiákon tanítanak, igyekeznek több lábon állni. A zenekar egy csapatmunka, a maga kötöttségeivel együtt is szép feladat, nem beszélve arról, hogy a trombita gyakran lát el szólisztikus feladatokat, ahol a művész kicsit megmutathatja önmagát, a tudását.

- Vannak „veszélyei” is annak, hogy a trombita egy nagyon erős, jól hallható hangszer, a hibák is kiugranak.

- Bizony, ha a trombitás fúj egy „gikszert”, az egy darabig kering a hangversenyteremben. Persze nem csak ott kering, hanem a trombitás lelkében is, ha ilyen előfordul, bizony akár évekig is sajog az önérzete az embernek. Ezért tudatosan törekszem arra, hogy ne legyen hiba a játékomban. Szerencsére eddig sikerült is kevés hibával megoldanom a feladatokat, ezért kollégáim dicsérnek is miatta, ami jólesik, de nagyon tudatosan figyelek is erre. Inspirálóan hat rám, hogy a kollégáim munkájában is ezt érzem. Sok esetben jobban elfáradok egy hangverseny után a koncentrációban, mint fizikailag.

- Hol ült először zenekarban?

- Már tízévesen ott voltam szülővárosomban Szigetváron a fúvószenekarban, úgyhogy korán megtapasztaltam a közös zenélés örömét. A zene szeretetét azonban már a családból is magammal hoztam, nagynéném Vörösné Magda Julianna szolfézs-énekművész tanár, a nagyapám hegedűn játszott, leginkább otthon, a család és a maga örömére, édesanyám Magda Éva, pedig a szigetvári Tinódi Vegyeskar tagja. Attila öcsém kongán játszik, ő Győrben él, ahol van egy produkciója, konga-show, egy élő műsor, melyet leginkább nyáron lehet látni, de az év során mintegy 100 fellépése van ezzel a zenés-táncos műsorral, melynek a műsorvezetője is egyben. Még egy közös produkciónk is volt, egy trombita-konga duó, melyet most éppen szüneteltetünk, de biztosan lesz olyan időszak, amikor felfrissítjük ezt a közös műsort. Egyébként feleségem Várhegyi Helga hobbija az éneklés, Júlia lányom fuvolázik, Barnabás fiam trombitálni tanul, a legkisebb lányom Viki óvodás, de szépen énekel.

- Mikor került sor debütálására a PFZ-ben?

- 1995-ben volt, Bartók A kékszakállú herceg vára című művében játszottam először kisegítő zenészként, még középiskolás voltam. Pécsett játszottam az Ércbányász Fúvószenekarban és a Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekarban is. Az 1997-es év remekül sikerült – ekkor a Vasúttal nagy nemzetközi versenyt is nyertünk – mostani szólamtársam Mátyás Tibor az év junior fúvószenésze, én az év rézfúvósa, a trombita szólam pedig az év szólama lett. Szóval ekkor minden díjat elvittünk, amit lehetett. Nagyjából erre az időszakra esett, hogy a szimfonikus zenekarban is egyre gyakrabban játszottam. Volt tanáromnak, Tamás Jánosnak sokat köszönhetek, ő volt évtizedekig a zenekar trombita szólamvezetője, igazán ő avatott be a szimfonikus zenekari életbe. Nagyon megtisztelő volt a részéről, hogy számításba vette, hogy egyszer akár én is követhetem őt ebben a pozícióban.

- Szerencsére az Ön pályája nem fukarkodik elismerésekben sem. Az Év Zenekari Művésze kitüntetést nyerte el legutóbb. Hogyan érintette mindez?

- Nagyon örültem neki, főképp azért, mert 11 év után ismét átvehettem ezt, ami úgy tudom egyedülálló a zenekar történetében. Az elmúlt évad zárásakor a kollégák és jómagam is szavaztunk erre a címre, amely a mögöttünk hagyott zenei évad teljesítményeit értékeli. A tavalyi év sok más szakmai feladattal is bővelkedett a számomra, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanítok immár 18 éve. Itt indult tavaly egy kamarazenei sorozat, amely 12 koncerttel jelentkezett a régióban. E mellett vannak koncertjeim, amelyben orgonával játszom együtt, másrészt egy barátom dr. Kosóczki Tamás orgonaművész, főiskolai tanár közreműködésével. A kollégáim kedvessége kapcsán úgy gondolom, hogy a kitünteésben benne van az is, hogy értékelték ezt a szerteágazó tevékenységet, amit a PFZ-vel párhuzamosan folytattam. Van még egy kis adalék, ami inkább, ha nem is humoros, de a könnyedebb kategóriába tartozik, ez az adott évadban teljesített szolgálatok száma. A második helyen végeztem ebben az összevetésben, ezért a zenekarban egy olyan szlogen terjedt el – amelyet nem igazán bánok –, hogy én vagyok a „mennyiségi minőségi muzsikus”. Úgy gondolom, hogy negyvenévesen, a szakmai pályafutásom csúcsa felé most kell beleadnom mindent, mert így a jövő is nagyon szép lesz. Például van egy meghívásunk Amerikába az Indiana Egyetemre a jövő év márciusában.

- Ez a kitüntetés egy belső elismerés, vagy a szakma is értesül róla országszerte?

- Bizony ez megjelenik a szakmai közvélemény előtt is, olvashatják a Zenekar című újságban is. Szerintem mindenki kíváncsi arra, hogy a másik zenekarban ki lett az év zenekari művésze. Másrészt ez a kitüntetés egy jelzés, ami nem mindegy, hogy mit üzen, olyan üzenetet kell hordoznia, amely az egész zenekart megfelelően pozícionálja. Azt is meg kell jelenítenie, hogy mi kiváló, innovatív dolgokat csinálunk itt Pécsett, teszünk a jelenünkért, a jövőnkért, ápoljuk a múltunkat. Több mint hétszázan jeleztek nekem vissza csak a közösségi oldalamon keresztül és gratuláltak. Ez azt is jelenti, hogy figyeli a szakma, a közönség, látják a barátok, ismerősök és értékelik a zenekar és a művészek sikereit.

- A második kitüntetés az első mellé kerül otthon?

- Be lesz keretezve, ahogy az első is, és egymás mellé kerülnek természetesen. Erről jut eszembe, hogy korábban volt nálunk egy kis trombitás összejövetel, amin Horváth Zsolt igazgató úr is részt vett, lévén ő is trombitás. Megmutattam neki a régi, bekeretezett kitüntetést, amire ő azt mondta, hogy jól állna mellette még egy. Valóban így lett, már intézem a keretezést.

- Inspirálja Önt ez a kitüntetés?

- Természetesen, arra késztet, hogy ne engedjek – és a zenekar sem – a színvonalból. Legyen bennünk egyfajta pozitív maximalizmus, de ne legyünk görcsösek. Jó, ha a produkció könnyed, de határozott, elképzelésekkel, ötletekkel teli, inspiráló játékot mutat. Legyen tartásunk a próbákon is, aktívan vegyünk ezeken részt, tudatosan végezzük a feladatainkat. Nagyon koncentráltan kell részt vennünk a zenekar életében.

- Új évad kezdődött, vannak olyan koncertek, amelyeken a trombita kiemelt szerephez jut?

- Szinte minden koncerten van egy-egy olyan tétel, amikor kihallhatjuk a trombitát, így nehéz kiemelni műveket. A napokban játszottunk például Budapesten és Pécsett is Schönberg II. kamaraszimfóniáját, amelyben szintén sok trombitaszóló található, de október elején elhangzik Verdi Requiem című műve, amelyben 8 trombita szerepel. De az a szerencse ért – és talán ezt kicsit a díjnak is köszönhetem –, hogy szintén októberben egy nyugdíjasoknak szánt sorozatban szólót is játszhatok, Alexandr Gedike Koncertetűd című művében és a #NoBabel sorozatban, decemberben szintén lesz szóló feladatom. Talán nem is mennék tovább az évadban, így is látható, hogy szép feladatok állnak a zenekar és természetesen előttem is.

Az interjút Bereczki Lajos készítette. 

Vissza