Liszt-terem, POTE aula, Park Mozi, mind megannyi próba- és koncertterem a Pannon Filharmonikusok „életében”, egészen a mostani – talán nem túlzás azt mondani, hogy legnagyszerűbb és méltán híres otthonáig –, a Kodály Központig. Lantosné Kocsis Judit brácsaművész ennek ellenére szép emlékeket őriz a mai szemmel „hősi múltnak” tekinthető időszakból, nemcsak a helyek, az emberek, az emberi kapcsolatok is fontosak voltak, és ma is azok a számára.

- Nem lehet kikerülni a kérdést, mióta tagja a zenekarnak?
- Már 34 éve játszom a zenekarban és bizony akkoriban még a pécsi Liszt-teremben adtuk a koncerteket, persze nem annyit, mint most. „Cserébe” a Pécsi Nemzeti Színházban rengeteget játszottunk, mivel akkor még a mi közreműködésünkkel zajlottak a zenés előadások. Nem volt olyan munkamegosztás, mint most, amelyben a Pécsi Szimfonietta a színházi előadásokon játszik, a nagyzenekar pedig a koncerttermekben. Persze itt is van átfedés, de a munkaterhelés jóval egyenletesebb.

- A POTE (Pécsi Orvostudományi Egyetem) aulájáról is vannak szép emlékei?
- A fényviszonyok, a hangzás, a próbalehetőség, nem volt túlságosan optimális, egy adott korszak jellegzetes lenyomatának tekinthető mindez. Persze voltak olyan karmesterek és koncertek, amelyek elfeledtették a méltatlan körülményeket. Én Breitner Tamás karmester-zeneigazgató alatt kezdtem dolgozni, aki mindenre megtanított, nagyon sokat köszönhetek neki. Az ő szemléletét vettem át a zenéről, az operáról, amit fiatalon nem ismertem igazán. Sohasem felejtem el, az első darab, amelyben közreműködtem a Manon Lescaut volt. Dermedten néztem fiatal pályakezdőként a kottára, az akkor még ismeretlen zenekari jelzések megrémítettek, de szerencsére Gál Gyuri, egykori kollégám segített eligazodni bennük. Végül simán ment minden, Puccini azóta is kedvencem az említett művel együtt. Egyébként akkor is nagyon sokat kellett gyakorolnunk, Breitner Tamás nem nézte el a lazaságot, próbákon bizony odaszólt nekünk: „Kislányok, figyellek benneteket!” Nem voltunk akkor nagy zenekar, négy brácsás volt, most pedig tizenkettő. Tamás szigorú volt, de nagyon szeretett bennünket.

- Beszéljen egy kicsit a mostani szólamról!
- A szólamvezető Jaroslav Murin szólista brácsaművész, összesen két férfi brácsistánk van, a többiek a szólamból hölgyek, a korosztály vegyes, vannak fiatalok is. Náluk kell megjegyeznem, hogy ma már a képzőhelyekről úgy jönnek ki a fiatalok, hogy alapos zenekari tapasztalatokkal, ismeretekkel bírnak. Nekik nem újdonság sok olyan dolog, amit nekünk fiatalként meg kellett tanulnunk, munka közben.

- Hogyan lett a brácsa elkötelezett megszólaltatója?
- A zeneiskolában hegedűn tanultam, de tanárom javaslatára már brácsa szakra felvételiztem Miskolcon. Elvitt Gál Károly professzorhoz, aki szintén azt javasolta, hogy brácsázzak, mivel az mindig kell minden zenekarba, az alkatom is megfelelő hozzá – erős, magas kislány voltam akkoriban is. Fel is vettek, az élet apró fintora, hogy egyszer a szakfelügyelet Pestről meghallgatott és megkérdezték miért brácsázok, hiszen kicsi a kezem és rövid a karom, nem igazán nekem való a hangszer. Aztán az élet megcáfolta ezt az állítást, persze ebben segítettek olyan tanárok is, mint Hargitai Miklós brácsaművész, aki megszerettette velem ezt a hangszert és olyan technikai segítséget is adott, aminek köszönhetően sokat javult a játékom. Persze itt kell megjegyeznem, hogy a brácsa nagyon szépen szól, gyönyörűségesen zeng, de nehéz játszani rajta, mivel nagy karerőt és ujj játékot igényel, nem beszélve a hangszer támasztásáról, ami szintén nagyon sok gondot okozhat.

- Melyek a hangszer szépségei?
- A süteményben is a töltelék a legfinomabb, a brácsa hangja, ellentétben a hegedűvel nagyon bársonyos, meleg, kitölti a teret, persze, ha jó a hangszer.

- Önnek jó hangszere van?
- Számomra a PFZ biztosít hangszert, Sebők-féle brácsán játszom, amelynek a nevéből is kiderül, hogy hazai műhelyből került ki. Én elégedett vagyok vele, nem mondom, hogy nem lehetne kicsit rendbe hozni, de ebben a formájában is kiválóan megfelel.

- Nem csak a hangszerrel kell, vagy érdemes jóban lennie a művésznek, hanem a többiekkel is. A sok összezártság nem okoz feszültséget a művészek között?
- Pályám első húsz évében rengeteget jártuk a világot busszal, repülővel, hosszabb-rövidebb turnékon vettem részt. Volt olyan, hogy annyi időnk sem volt, hogy kipakoljunk a bőröndből, egyből vettük elő a fellépő ruhát és szinte a buszról mentünk a koncertterembe. Négyszer voltam Amerikában a zenekarral, szóval sok olyan helyzet adódott, amikor sok időt kellett együtt eltöltenünk a próbákon és az előadásokon kívül is. De nem igazán emlékszem olyan esetre, amikor ebből feszültség, vagy probléma lett volna. Különösen a szólamunk nagyon összetartó, kicsit példának tekintenek ránk a többiek. A „kötelező” együttléteken kívül is összejárunk kerti partikra, házibulikra, születésnapokra, egyszóval jó kis csapatot alkotunk.

- Az évad vége felé, hogy érzi magát?
- Fáradtan, hiszen nagyon sok koncert van bennem, az idei évad is nagyon erős volt, elmondhatjuk mára, hogy Pécs mellett „Budapestet is bevettük”. Emellett Eszékre is járunk koncertezni, amit én személy szerint nagyon szeretek. Mindemellett már látom az alagút végét, vagyis az idény befejező szakaszát.

- A nagyzenekari próbateremben beszélgetünk, nem igen lehet panasza a művészeknek a munkakörülményekre. Jól gondolom?
- Megfelelő méretű és akusztikájú a terem, bár a karmesterek egy része kicsit hangosnak találja itt a zenekart, de valóban jók a feltételek a próbákhoz. Talán a terem világítása lehetne erősebb, én legalábbis nem látom jól a kottát ebben a fényben. Persze a próbákról más is eszembe jut. Megint a múltba kell kicsit tekintenem, akkoriban ugyanis mások voltak a próbák és a zenekari élet. Nem rohantunk egyből haza, kicsit beszélgettünk egymással, meghallgattuk a másik ember gondjait, örömeit, egyszóval szerettük egymást. Még a színházi előadások után sem futottunk haza, volt idő kicsit dumcsizni, netán sörözni egyet, nem volt senki kivétel, fiatalok és idősebbek együtt voltak. Most egy kicsit hiányolom ezt a spontán egymásra figyelést, szeretetet, odafordulást. Bizonyára ebben a fáradtságnak is van szerepe, de mindenki rohan, elfoglalt, nem ér rá semmire. Nem szeretnék pesszimista lenni, ezért gyorsan hozzáteszem, hogy a közönség viszont érezhetően kedveli a zenekart, a művészeket. Nemcsak Pécsett, hanem Budapesten is, ami nagy szó, hiszen egy hatalmas kulturális kínálat mellett is meg tudjuk tölteni a Müpa koncerttermét. De említhetném az Armel Operaversenyt, ahová szintén rendszeresen hívnak bennünket, ezek mind azt jelzik, hogy a zenekar vezetése a helyén van, jól teszi a dolgát, kiváló zenészeket tudott csapattá gyúrni.

- A zene szeretete a családjában is megtalálható?
- A lányom énekesnek készült, a fiam kürtön tanult néhány évet. A férjem is kapcsolatban van a muzsikával, mivel a foglalkozása kántor, így gyakran orgonán is játszik.

- Ha nem komolyzenét hallgat, akkor mi szól Önöknél?
- A dallamos jazzt szívesen hallgatom, vagy a régi slágereket. Egy dolgot sajnálok, hogy nem kezdtem el fiatalon éneket tanulni, bár szolfézs versenyeke akkoriban készültem, de amikor ki kellett állni a közönség elé összeszorult a torkom és olyan szívdobogás jött rám, ami lehetetlenné tette a jó daléneklést. Valószínűleg nem nekem való a szólista szerep.

- Kedvenc zeneszerzői, előadói?
- Mivel imádom az operát, ezért Verdi és Puccini, játszani kevésbé, de hallgatni Mozartot nagyon szeretem. A Facebookon tagja vagyok egy brácsás csoportnak, ahol mindenki gyönyörűen játszik, szívesen hallgatom őket is. Bársony László és Lukács Pál, valamint Hargitai Miklós játéka is nagyon kedves volt nekem. Bár a beszélgetés vége felé be kell vallanom, hogy a cselló a kedvenc hangszerem.

- Hogyan tervezi a jövőt?
- Még öt-hat évem van a nők negyvenéves munkaviszonnyal történő nyugdíjáig, aztán szívesen visszaköltöznék szülővárosomba, Balassagyarmatra. Nagyon hiányzik az Ipoly, a környező tavak, egyszóval a víz, a tágas tér. Visszahúz a szívem, akármennyire szép Pécs, nekem a víz a mindenem.

Az interjút Bereczki Lajos készítette. 

 

 

Vissza