Konszolidált, amolyan tanáros megjelenésű valakire számítottam, amikor az Apáczai Nevelési Központ Művészeti Iskolájának folyosóján vártam Gergelyt. Jó-jó, fiatalember, de a tar fej, a hatalmas rocker-szakáll, a fülbevaló és néhány, a karon elővillanó tetoválás látványa kétkedést ültetett el bennem, hogy vajon tényleg ő-e az interjúalanyom. Aztán percekkel később kiderült, hogy naná, hogy ő az! Nem is akármilyen!

- Négy ütőhangszeres művésze van a Pannon Filharmonikusoknak. Hogyan oszlik ez meg koncertenként, milyen feladatok vannak?
- Szólamvezetőnk Góth Tamás timpanista, Kugyelka Zsolt úgyszintén, mellettük Gáspár Emese és jómagam alkotjuk a csapatot. Munkabeosztásunkat mindig az adott mű játékos-igénye szabja meg. Közös megegyezéssel alakítjuk ki a végleges havi munkarendet. A színházi előadásokat alapvetően ketten visszük a kolleganőmmel. Ebben az évadban nagyon sok, az úgynevezett nagy “besetzung”, amikor hat-nyolc ütősre van szükség, ilyenkor ügyes logisztikával kell megoldanunk a dolgokat, mert közben előadások is vannak a színházban.

- Zenei pályafutását is ütősként kezdte?
- Sombereki gyerekként természetes volt, hogy az ottani és meglehetősen ismert fúvószenekarhoz csatlakozzam. Klarinéton tanultam egy évig, mielőtt beülhettem volna a zenekarba. Az egyik próba előtt megkeresett a zenekarvezető és azt kérdezte nincs-e kedvem nagydobolni, és már ment is a próba! Ez a poszt annyira megtetszett, hogy maradtam is az ütőszólamban, én lettem akkoriban a „legkisebb nagydobos”. A zenekarvezető látta, hogy van ritmusérzékem, így elkezdhettem a zeneiskolai tanulmányaimat az ütőhangszereken. Csak később derült ki, hogy a szüleim már születésem előtt szerették volna, ha valamilyen kapcsolatom kialakul a dobfelszereléssel –  hátha később megtetszik majd nekem –, még anyukám hasában nagy dobszólókat hallgattattak velem. Úgy tűnik bejött a kísérletük.

- Ritmusérzéken kívül mire van szüksége egy dobosnak?
- Mint minden hangszernél itt is nagy elhivatottságra van szükség, és nagyon fontos a kitartás is. Mellesleg nem árt, ha gyermekként sok legót kap karácsonyra az ember. Itt látható mellettem a saját dobfelszerelésem, amit minden alkalommal ki kell pakolni, össze kell állítani, majd a végén szétszedni és szakszerűen elrakni, nem egyszerű feladat, ám egyértelműen a dobos feladata mindez. Azt szokták mondani, hogy egy ütőhangszeres a fél életében gyakorol, a másik felében pedig pakol. Amikor a Ska-Pécs zenekarban játszottam, a fiúk már régen autogramot osztottak, amikor én még bőszen pakolgattam a felszerelésemet – bizony az ütős státusz ezzel jár.

- A könnyűzene és a komolyzene tanulása és művelése párhuzamosan jött?
- Megvolt az az álmom, hogy híres dobos leszek egy rock bandában, ezért kezdtem el a zeneiskolát, ám ott nem elsősorban dobfelszerelésen tanulunk. Először az alapokat kell elsajátítani pergődobon, xilofonon. Később jöhet szóba a dobfelszerelésen való játék, a függetlenítés, amikor megtanuljuk külön-külön használni a végtagokat. Természetesen hozzám is jönnek a gyerekek, hogy dobfelszerelésen akarnak tanulni, de ahogy egykor nekem is, most nekik is tudomásul kell venniük, hogy a zeneiskola másról is szól. Nekem nyolc-kilencévesen volt már ilyen szerelésem, és a fúvószenekarban időnként szerkón kellett játszani, tehát tudtam kamatoztatni a tudásomat együttesben is. Amikor a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jártam voltak próbálkozásaink zenekart alapítani az iskolatársaimmal, majd jött egy komolyabb együttes, a Pavilon, Takáts Eszter akkori zenekara, akik felkértek, hogy ütőzzek náluk. Kis idővel később pedig alapítója voltam a Ska-Pécs zenekarnak. Nyolcan alkottuk a csapatot, ebből négyen a főiskolán tanultuk a muzsikálást, egy kolléga pedig a PFZ-ben is tag volt.

- Nem lehet azt mondani, hogy kevés dolgot művel egy időben.
- Valóban nem unatkozom. Hivatalosan hatodik éve vagyok a PFZ tagja. Akkoriban is tanítottam, plusz a nagyzenekar és a színház. Ehhez jöttek még a könnyűzenei formációk. Ez már annyira sok volt így együtt, hogy nem tudtam mindenre kellően odafigyelni, koncentrálni. Ennek esett áldozatául a könnyűzene, és maradt a PFZ, és a tanítás.

- Miért gondolta, hogy a Pannon Filharmonikusok lehetnek az igazi befutók önnél?
- Ahogy elkezdtem a zeneiskolai tanulmányaimat, egyre közelebb kerültem a szimfonikus zenéhez, és ezáltal a Pannon Filharmonikusokhoz. Arra gondoltam időről-időre, hogy de jó is lenne ebben a zenekarban játszani egyszer! Szerettem volna megmutatni, hogy mi van bennem, mit tudok a művészet terén. Azután szépen fokozatosan eljutottam odáig, hogy most már tagja vagyok a zenekarnak, és megbecsülöm ezt a pozíciót. Külön öröm, hogy ebben az évadban engem választottak a zenekar egyik plakátarcának, mivel az idei filozófiai alapvetése a PFZ-nek a flow, ami nekem is személy szerint a mottóm. Az élet minden területén igyekszem felfedezni, és bekapcsolódni a folyamatokba. Nagyon jókor jött tehát ez a felkérés.

- A PFZ-nél eltöltött hat évre hogyan emlékszik vissza?
- Amióta Pécsett élek mindig nagy csodálója voltam a zenekarnak, kezdetekben a kisegítések alkalmával is nagyon boldog voltam, hogy itt játszhattam! Ez alatt az idő alatt nagyon sok művel találkoztam, és játszottam, nagyon sok karmesterrel dolgoztam együtt. Minden alkalom új kihívás, és örömmel vetem be magam mindig a munkába. Mellette a Pécsi Nemzeti Színházban is megtanultam a szakma fortélyait kolléganőmtől, Emesétől. Egyszóval csak pozitívan tudom jellemezni ezt az időszakot, és remélem még sokáig így lesz.

- A pólójának feliratából kiderül, hogy vannak még kedvencek ezen kívül is.
- Valóban, az Armel Operafesztivál felirata látható rajta, nekem nagy élményt jelent, ha ezen a fesztiválon közreműködünk. Nagyon kedvelem a modern operákat. Másfajta gondolkodást igényel és nagy koncentráció kell az előadásukhoz. Rengeteg tapasztalatot lehet szerezni közben. Arról nem is beszélve, hogy mennyi remek emberrel lehet találkozni ez idő alatt.

- Sokszor látható, hallható a pécsi színházban is, ott milyen művekben szokott közreműködni?
- Operettekben, operákban, musicalekben. Ebben a színházi évadban mindhárom fajta mű repertoáron van. A Marica grófnő, A denevér, és A muzsika hangja. Ezek az előadások a nagyszínpadon vannak, de volt, hogy a kamaraszínpadon is volt előadásunk. Mióta itt dolgozom közreműködtem modern operákban is, egyfelvonásos vidám operákban, és zenés darabokban, ahol a színpadon kellet muzsikálni, nem a megszokott helyünkön, az árokban. Tehát igen változatos a munkavégzés a színházban is.

- Melyik a hálásabb, kedvesebb önnek? Belesimulni egy zenekarba, vagy jól láthatóan kiállni a színpadra?
- Én inkább háttérjátékosnak tartom magam, jobban szeretek játszani például egy zenekari árokban, mint az előtérben. Persze szeretem a nagyzenekarban a szólisztikusabb feladatokat is. Jó érzés részese lenni a nagy folyamatnak, és adni egy kicsit hozzá, még akkor is, ha csak egy ütés a szóló, vagy néhány ütem.

- Négyen vannak a szólamban, milyen a személyes kapcsolatuk?
- Úgy gondolom, jó csapatot alkotunk. Nem is lehetne másképp. Nálunk alapfeltétel a jó kapcsolat, az összhang. Vannak olyan koncertek, amikor szinte egymás kezébe adjuk a verőt, mert sok a hangszer a színpadon, és van, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egy hangszeren többen is játszunk. Ehhez szükséges a bizalom egymás iránt. Emberileg is jól kijövünk egymással, máshogy nem működhetne a művészi oldal sem.

- A sok-sok zenélés és tanítás mellé befér még valami, mondjuk család?
- Igen, van egy menyasszonyom, hamarosan, a nyáron lesz az esküvőnk. Ő nem zenész, de nagyon jól ki tudjuk egészíteni egymást. Azt mondják, hogy zenész csak zenésszel jön ki jól, de ez nem így van. Ő fogászati asszisztens, más a munkabeosztásunk, így lesznek időszakok, amikor nálam többet lesz otthon, ami nem baj, ennek is megvan a jó oldala. Egyébként rendszeres koncertlátogató, nagyon szereti a zenét, együtt is járunk különböző zenei rendezvényekre, színházi előadásokra.

- Ütősöknél kikerülhetetlen kérdés, hogy merre, hol gyakorol?
- Gyermekkoromban Sombereken, a családi házunkban gyakoroltam. Lehet, hogy a falu népe nem örült ennek, de senki sem szólt miatta, később talán még kedvelték is a dobolást. Most itt a művészeti iskolában a termemben gyakorlok, ahol az óráimat is adom. Sok gyereknek a szülei karácsonyra már készülnek a dobfelszereléssel, amit nem mindig javaslok, főképp a panelházakba. Inkább az elektromos dobot szoktam ajánlani, amely nagyon csendes, egy ilyen lakókörnyezetben is bátran használható. Ennek ellenére van olyan tanítványom, akinek a panellakásuk tele van ütőhangszerekkel, dobokkal, marimbával, az ott élők már megszokták a gyakorlást, de nyilván ez a ritkábbik eset.

- Térjünk vissza a nagyzenekarhoz. A színházi muzsikálás, vagy a koncerttermek vonzzák inkább? Milyen a jövőképe ezzel kapcsolatban?
- Az lenne jó, ha mindkettő megmaradna, mondjuk egyenlő arányban. Nagyon szeretek a zenekarban játszani, roppant izgalmas feladatok vannak. Az éves koncertkínálatunkat nézve fantasztikus művek előadása vár ránk ebben az évben is. Szeretem, ha valami nem szokványos. A színházi munka pedig sajátos hangulatú, más, mint a koncertezés, mondjuk régen nem gondoltam volna magamról, hogy egyszer majd operetteket fogok játszani. Persze, ha belegondolok az is könnyűzene, ugyanazt a zenei és technikai tudást igényli, mint amit a privát együtteseimben megszereztem.

- Vannak olyan klasszikus művek, amelynek a tartama alatt egyszer-kétszer szólal meg ütős hangszer?
- Volt olyan koncertem, ahol az egész estén egy darab cintányérütésem volt.

- Ilyenkor a mű hátralévő és azt megelőző részében mit csinál a zenész?
- Hallgatom a többieket, együtt élek a zenével. Belehelyezkedem a flowba, és nagyon figyelek arra, hogy miképp szólaltatom meg a hangszert. Általában, ha cintányérról van szó, a darabokban dramaturgiai fontosságú a megszólalás, ezért nem mindegy, hogy miként szólal meg a hang.

- Azért annál nem lehet kínosabb, ha valaki egy ilyen egyszeri ütést elfelejt, nem lép be.
- Vannak történetek az ilyen cintányérütést kihagyó kollégáról, de szerintem ez csak városi legenda. Én nem erről szeretnék elhíresülni a Pannon Filharmonikusoknál.

Az interjút Bereczki Lajos készítette. 

Vissza