Schauermann Menyhértnét, Lizi nénit 73 évvel ezelőtt, 1944-ben hurcolták el a Baranya megyei Hidasról a Szovjetunióba, ahol munkatáborban töltött három és fél évet. Többször is veszélybe került az élete, egészsége megromlott, körülötte aratott a halál, a barakk lakóit megtizedelték a mostoha körülmények, járványok és a nehéz fizikai munka. Szerencsére ő hazaért.

Férjét besorozták a németek, hiszen a hazai svábsághoz tartozott, a visszavonuló csapatokkal német földön esett el, a pontos helyét nem tudja a család a mai napig sem. Lizi néni most 94 éves, sok évet letagadhatna, annak ellenére, hogy fiatalon hatalmas megpróbáltatáson ment keresztül. Apjával együtt vitték el a munkatáborba, de Ukrajnában elváltak útjaik, akkor látta utoljára őt.

- Hogyan gyűjtötték be a falujukban azokat az embereket, akiket kényszermunkára vittek?
- Hidason 1944 karácsonyának másnapján kidobolták, hogy a 17-30 éves nők és a 17-40 éves férfiak gyülekezzenek a tanácsháza előtt, kétheti élelemmel, váltó ruházattal. Ekkor a bányászokat és családtagjaikat hazaengedték, így mi nem kerültünk be az első körben elvitt falusiak közé. Szilveszterkor viszont már nem kaptunk haladékot, a bányászoknak is kellett menni, így apámmal mi is sorra kerültünk. A pécsi Lakits laktanya istállóiba szállásoltak el minket, külön a férfiakat és a nőket. Azt mondták, hogy két hétre visznek minket dolgozni a Bácskába, krumplit és kukoricát szedni. Ekkor egyébként én mindössze 21 éves voltam, Henrik fiam pedig három és fél.

- Pécsről hová kerültek?
- Bajára vittek bennünket, majd innen marhavagonokba zárva a Szovjetunióba. Eleinte nem tudtuk, hogy hová megyünk, mi még akkor is abban a hitben voltunk, hogy Bácskába kerülünk. Január tizedikétől február negyedikéig a vagonokban voltunk összezsúfolva. Apámat utoljára Dnyepropetrovszban láttam, őt Pécsről két nappal korábban indították útnak, mint minket.  Groznijba került, ahol nem sokkal később meghalt a rossz ellátás és az embertelen munka miatt. Engem és sok sorstársamat Gorlovkába az 1030. számú táborba helyeztek el, egy hatalmas barakkba, amely szobákra volt osztva. A meszes padlón feküdtünk, semmilyen berendezés nem volt, a csomagjainkat raktuk a fejünk alá, annyian voltunk bezsúfolva, hogy még a lábunkat sem tudtuk kinyújtani. A szél a rossz ablakon a havat is behordta, kegyetlen világ volt.

- Milyen munkára osztották be?
- Ez a terület az akkori Szovjetunió egyik nagy bányavidéke volt. Rengeteg akna volt, ezek egyikében dolgoztam én is. De volt, hogy jeget kellett vinnünk a vermekbe, és vashulladékot is gyűjtettek velünk.

- Ehhez a férfias, kemény munkához megfelelő ellátás párosult?
- Nem mondhatnám, többnyire üres káposztaleves volt az ételünk, ettől persze legyengültünk, megbetegedtünk. Egy reggel én sem tudtam felkelni, minden erőm elhagyott, úgy éreztem végem van. Aztán egy idő után azt gondoltam, hogy hagymát ennék szívesen, attól jobban lennék. Egy hidasi társamnál volt még egy otthonról hozott kicsi hagyma, amit nekem adott. Úgy magában, só nélkül ettem meg, és hamarosan visszatért belém az erő. Megmenekültem. Jellemző, hogy annyira vágytunk valami másra a káposztalevesen kívül, hogy egy alkalommal a kovácsműhely mellett a földön jégbe fagyott kukoricaszemeket találtunk. Kikapartuk és felmelegítve megettük azokat.

- Mentek haza is emberek, a táborból?
- A betegeket, akik már nem tudtak dolgozni és feltételezték róluk, hogy kibírják a hosszú vonatutat, azokat hazaengedték. Volt egy bizottság, amely a foglyok egészségi állapotát vizsgálta időről-időre, ők döntötték el, hogy kit engednek haza. Nekem egyszer volt bordatörésem és utána rendszeresen belázasodtam. Jött is a bizottság, de nem kerültem be a hazautazók közé. Annyira elkeseredtem, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Minden barakknak, így a miénknek is volt egy szovjet tisztje, aki észrevette, hogy mennyire le vagyok törve és beteg is vagyok. Ő intézkedett a bizottságnál, hogy kerüljek be a hazautazók közé. Ekkor már három és fél éve ott voltam.

- Mi volt az, ami mégis erőt adott önnek a túléléshez?
- Megtértem, hívő lettem. Ha ez nem következik be, Isten nem jön el értem és nem szólít meg, akkor valószínűleg megtörök és nem tértem volna haza a táborból. A hit ereje, nem a vallás – a hit volt az, ami adott annyi erőt, hogy felálljak és továbblépjek. Igazi csoda volt, amit ott megtapasztaltam, amely a mai napig segít engem.

- Három és fél év kényszermunka után hazaengedték. Tudott valamit az otthoniakról, az apjáról, a férjéről?
- Nem, semmit sem tudtam. Lehetett volna írni nekik, de a leveleket a politikai tisztek ellenőrizték és sok a szemétben kötött ki összetépve. Így nem próbáltam meg a levelezést. Hazafelé ugyanúgy marhavagonban szállítottak bennünket és Magyarországra érve szállhattunk át rendes vasúti kocsiba. Debrecenben vártak bennünket, ahol elláttak ingyenes vasúti igazolvánnyal és kaptunk 20 forintot.

- Rögtön hazament Debrecenből?
- A sógorom Pesten lakott, haza is csak a fővároson keresztül utazhattam, ő várt a pályaudvaron és tőle tudtam meg, hogy a férjem meghalt a háborúban és az apám is Groznijban. Azt hittem nem élem túl ezeket a híreket. Nagyon lesújtott, de arra gondoltam, hogy a fiamnak szüksége van anyára és nekem is rá. Így a legközelebbi vonattal hazamentem, reggel értem Hidasra. A hétéves fiam és anyám várt a házban az öcsémmel.

- Milyen volt a visszailleszkedés? Hogyan fogadta a környezete?
-  Mire hazaértem, a több generáció óta birtokolt és felépített szülői ház már másé volt. Nagyszüleimet kirakták a saját házukból és internálták őket, majd bukovinai székelyeknek adták az egészet. Ők sem tehettek minderről, hiszen ők is menekültek voltak, de mégis iszonyú megalázó volt, hogy kitessékeltek minket az általunk megtermelt, felépített javakból. A faluban egy másik, kisebb házba költöztünk és próbáltuk az életünket újra felépíteni. Amikor én hazajöttem 1948 júliusában olyan gyenge voltam, hogy délelőtt 11 óráig tudtam talpon maradni, ez az állapot eltartott egy darabig. Munka nemigen volt, így a háztartásban dolgoztam. Jóval később a Hidason megnyíló bányánál tudtam munkát kapni. Öcsém asztalosként, édesanyám pedig napszámosként dolgozott. A fiam később középiskolába került Budapestre, majd elvégezte az egyetemet, villamosmérnök lett. Ennyi megpróbáltatás után, ami a családunkat érte úgy gondolom, hogy ez csodálatos dolog.

- A szocializmus ideje alatt lehetett a kényszermunka éveiről ismerősöknek, falubelieknek mesélni?
- Nemigen. Még a munkatáborban megfenyegettek minket, hogy ha mesélünk az itt eltöltött időszakról és nem jó fényben tüntetjük fel, akkor ismét találkozunk Gorlovkában. A mai napig vannak túlélők, akik nem beszélnek, vagy nem szívesen beszélnek életük ezen szakaszáról.  Annyi megaláztatás, kegyetlenség és félelem kapcsolódik ehhez, ami miatt érthető ez. Nekem, ahogy már említettem a hit adott erőt ahhoz, hogy túléljem mindezt és átlépjek ezen az időszakon.

Forrás: Bereczki Lajos (www.pecsiriport.hu)

Vissza