Beszélgetés a Pannon Filharmonikusok igazgatójával, Horváth Zsolttal

Beszélgetőtársam, Horváth Zsolt eredendően muzsikus, hatéves korától a nagykanizsai zeneiskolában tanult zongorázni, majd trombitálni. Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában trombita szakon érettségizett. 1996-ban a bécsi Zeneakadémián diplomázott. Azóta az akkor még Pécsi Szimfonikus Zenekar (most: Pannon Filharmonikusok) művésze, 2003-tól pedig zenekar igazgatója. A konzervatóriumi mellé közgazdász diplomát is szerzett. A PTE Művészeti Karán 6 évig oktatott, a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában pedig jelenleg is tanít. Több nézőpontból is van tehát kellő rálátása a magyar zenei oktatás helyzetére.

- Ön szerint mi jellemzi a magyar zenei közoktatást?
-Tanáremberként talán hiteles, amit önkritikusan is megfogalmazok. Kodály országában élünk, egy világhírű módszer rosszul sáfárkodó örököseiként, ráadásul egy világhírű Mozarttal is dicsekedhetünk, hiszen egy időben ő is Pannóniában alkotott, és mégis gond van a zenei oktatással. Pedig, és - ezt mint közgazdász mondom - rengeteg pénzt fektetünk bele. Nálunk rendkívül fejlett a zeneoktatási rendszer, (zárójelben, amit most jelentős leépítés, óraszám csökkentés, elvonás fenyeget). Hagyományosan jó az államilag dotált, a második világháború után kiépült zeneiskolai rendszer; jól képzettek a zenetanárok. Rengeteg zenetagozatos általános iskola működik az országban. Ugyanakkor azt kell látnunk, hogy ez a sok befektetés nem hasznosul.
Tudom, vitát váltok ki a véleményemmel. Talán kissé önkritikusabbnak kell lennünk, meg kell nézni, mit csinálunk rosszul. Az állam sok milliárd forint áldoz arra, hogy kiművelt emberfőkből álljon a magyar társadalom. Mégsem sikerül zeneszerető közönséget nevelnünk. A lakosság alig 1,5%-a koncertlátogató! A zenekarok fenntartása is sok milliárd forintba kerül. A zenekarok persze sehol a világon nem tudják magukat eltartani, de Magyarországon a zenekarok jegybevétele mindössze a kiadásuk 5-10%-át fedezi. Ez azért nagyon kevés! Most olyan a képlet, hogy az állam a keresletet és a kínálatot egyaránt finanszírozza ez - s most magunk ellen beszélek - sokáig nem tartható. Mi a gond? Miért ily kevés a koncertlátogató? Kevés az emberek jövedelme? Másra, a mindennapi megélhetésre költik forintjaikat? Vagy csak az igényük hiányzik? Lenne-e igény/közönség például akkor, amikor egy belépő mondjuk csak öt forintba kerülne?
Magyarországon ma minden ötödik gyermek zeneiskolás. Ez azt jelenti, hogy a 30 ezer pécsi egyetemistából 6000-en részesültek zeneiskolai oktatásban. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a hangversenyeket alig-alig látogatják, ha tízen ott vannak egy koncerten az már nagy szám! Hol a többi? Miért van ez így? De közgazdászként, menedzserként, hangszeres zenészként, pedagógusként költői kérdéseimre válaszaim is vannak .
Magyarországon a zeneoktatásban elitképzés folyik. A zenetanárnak van húsz növendéke, s közülük megtalálja/kiválasztja azt az egyet, aki tehetség és zenész lehet belőle, a másik 19 ugyan kiváló ujj-gyakorlatokat tanul, a hangszeréhez is közel kerül, de a zenéhez mint művészethez, mint lelket formáló, megérintő forráshoz nem! Az utóbbi fél évszázad alatt több száz ezer fő járt hat évig zeneiskolába. És hol vannak? Hol a koncertlátogató közönség? A hat év nem volt elegendő arra, hogy zeneszerető embereket neveljünk? Pedig ennél személyesebb, közvetlenebb és drága oktatás (egy növendék - egy tanár) nem létezik! Ennek az oktatásnak a haszna abban lenne mérhető, hogy a tanítvány felnőttként mennyire lesz zenehallgató, koncertlátogató.

-Mint gyakorló szülő jól értem Önt, magam is megéltem az említett zeneiskolai élményeket. Fantasztikusan tehetséges zenészek tanították a fiamat, mégsem tudták megszerettetni vele a muzsikát.
- Én ezt belülről ismerem. A versenyistálló effektus. A tanszakom az ország vezető tanszakává vált. Ezek a srácok hivatásos muzsikusnak készülnek, ez élsport, ez tényleg versenyistálló. Amikor találkozom a zeneiskolai kollégákkal, azt látom, hogy mindenki az én kezem (a művészeti szakközépiskola) alá akar dolgozni. Általában van egy, tényleg tehetséges tanítvány, aki zenei pályán továbbmegy, de mi van a másik tizenkilenccel? Nekem most van egy tanítványom, akinél látom, hogy kettéválik nála a hangszertechnika és a zenei érzékenység. A sportrésze nagyon megy, de nincs benne egy deka zene sem. Komolyan gondolkodom azon, hogy más pályát ajánlok neki.
-Ma nagyon fejlett a hangszertechnikai módszertani tudásunk. Száz évvel ezelőtt tized annyit tudtak például a trombitálás fiziológiájáról, biológiájáról. Ma tíz szájból nyolcat gond nélkül meg lehet csinálni. De el kell gondolkodnunk: idomítjuk-e a gyerekeket vagy zeneszeretőket nevelünk. Ma tele van a muzsikuspálya olyanokkal, akik 50 évvel ezelőtt nem lettek volna zenészek. Jó volt a hangberendezésük, megtanulták a technikát, s ha kellő szorgalmuk is volt, akkor lediplomáztak. De a zenéhez igen kevés közük van, akkor mit gondolunk a laikus közönségről?
-S mit tud tenni a közönségért az igazi muzsikus?

A mi példánk, a Segítség, komolyzene! című sikeres koncertsorozatunk is igazolja, hogy sokat. Nem vitatom, hogy számos kiváló, zenét művelő együttes van, de általában hagyományos elvek alapján működnek. És annak is rengeteg oka lehet, hogy miért pont a (zene)kultúra esik ki a fogyasztói kosárból. Egy biztos: hatalmas a szakadék a potenciálisan érintetté vált gyerekek és felnőttek között. A Pannon Filharmonikusok sokat felvállal a szakadék áthidalásáért. Nyilván Budapesten, ahol van még másik kilenc és egyéb gimnáziumi zenekar, másként gondolkodnánk, de itt nemcsak a zenével, hanem a közönséggel is kell foglalkoznunk.
Nem az a helyzet nálunk, mint Bécsben, ahol a város összes fontos közösségi terét zenészről nevezték el. Ami nem azt jelenti, hogy milliók állnak bejutásra várva az ősi császárvárosban a koncerttermek előtt, nem, ez attitűdöt jelent! A bécsi polgár mint közösségformáló erőt tartja rendkívül fontosnak a művészetet és szívesen áldozza rá az adóját. Hadd mondjak erre egy személyes példát. Én nem sokat sportolok, de rendkívül büszke vagyok a pécsi kosarasokra, de valószínű, hogy soha nem megyek el egyetlen meccsükre sem, ám minden lehetséges formában támogatom őket és büszke vagyok rájuk. Azon dolgozunk, hogy Pannon Filharmonikusok s így jelenjen meg a kisebb-nagyobb közösségekben.
És erre minden esélyünk megvan, hiszen rendkívül jelentős szerepünk van például Pécs Európa Kulturális Fővárosa pályázatban. Imádom ezt a programot, olyan, mint egy hagymaszerkezet! Mindenki különböző szinteket lát benne. Lehet fesztiválévként is értelmezni. A projekt kiemelt beruházása a tízmilliárdos költséggel megépülő hangversenyterem. Hiszek abban, hogy egy közönség nagyon gyorsan tud szemléletet váltani. Ki kell jönni abból a konzervatív zenészgondolkodásból, hogy mi játsszuk a Kurtág-darabokat, és cinikusan mosolygunk azon, aki nem érti, s legyintünk: "Öreg, te olyan klubba tévedtél, ahová neked nincs kártyád!" Szó sincs tehát arról, hogy mi elitkultúrát, elit életformát szeretnék. Bécsben a frakkba öltözött urak mellett természetes módon ott ülnek a farmernadrágos fiúk is. Mi évtizedek alatt falakat építettünk.

- Most is épülnek falak, talán azért is, hogy végre ledőljenek az előbb említettek.

- Igen. A már említett új pécsi hangversenyterem, amely nemcsak épület, de a város lelke is kell legyen. Nem csupán a felépítése, a fenntartása is drasztikus összegbe fog kerülni. Programját én állítottam össze, fenntarthatóságát húsz évre én számoltam ki. Éves fix rezsiköltsége fél milliárd forint. Gondolja meg, öt pécsi gimnázium költségvetése! Ha ez nem telítődik tartalommal, ha csak annyi lesz, hogy évente 40 koncertet adunk, és a többi napokon nem a közönségé, akkor ez luxus.

-Szóval a zene titka: kell a közönség. Ha jól emlékszem: Csáth Géza kisvárosi muzsikusai is abba szürkültek bele, hogy nem volt kiknek játszaniuk.

-A titok legmélye valóban itt rejtezik. Ezért lehet hogy négy évvel a koncertterem megnyitása előtt, arról kell(ene) konferenciákat tartani, hogy biztosan minden rendben van-e a művészeti, zenei nevelésünkkel? Közönségtoborzó célzattal kidolgoztam egy sorozatot, egy beavatósdit a komolyzene világába, amit elvinnénk a régió kis és nagy városaiba, ahol a zenekar, alkalmazkodva a körülményekhez, különféle létszámmal szerepelhetne. Kell hozzá 10 millió Ft. A kérdés már csak az, ki adja és milyen megfontolásból, mert ez semmiképpen sem lehet kultúrpolitikai döntés, ez a jövőnek szóló befektetés. Ébresszük fel a dombóvári orvosban, a mohácsi tanárban azt az érzést, hogy valamikor értelmiséginek gondolta magát és úgy is élt. És amikor megnyílik az ezer főt befogadni képes új hangversenyterem, és lesznek a megaprodukciók, akkor a dombóvári orvos, a mohácsi tanár érezze úgy, hogy neki is itt a helye. Pécsett 30 000 egyetemista szerez diplomát, de, jól tudjuk, csak töredékük tud Pécsett elhelyezkedni - a legtöbbjük a környező településeken, ahol - valljuk meg - jórészt kiesnek az értelmiségi létből, ezért kell nekünk tájolni! Mert az lehet, hogy itt ül az egyetemen az ország leendő miniszterelnöke. A mostani hallgatók a zene érintése nélkül érintetlenül mennek ki az egyetemről, hogyan tudnak, ha döntési helyzetbe kerülnek, a zene javára dönteni? Van olyan vállalat, tapasztalatból tudom, ahol évente 500 milliót költenek mecenatúrára (no, nem a komolyzenére!), de a marketinges azt gondolja, hogy ez aztán már tényleg fölösleges luxus.
Meg kell tehát reformálnunk a zeneoktatást, elsősorban és minden szinten a zene szeretetére kell nevelnünk - így hallik majd messzire és értik meg sokan a pannóniai muzsikaszót!

Reichmesz Ádám

Vissza