A koncert-váróban

7.

A koncert-váró kis szoba, ahol a polcokon sok bakelit és CD van. Az asztalkán áll egy régimódi hifi-torony, jó hangszórókkal, sok könyv, a Brockhaus-Riemann és Ujfalussy Bartókja. Az ablakon fahéjszínű puha függöny, nyáron beengedi a napfényt, télen kizárja hideget. Kényelmes füles fotelben üldögélünk finom kávé illatában, így készülünk a következő koncertre.

Mert ahogy Micimackó mondja, a világon a legjobb mézet enni, ennél csak az pillanat jobb, ami előtt enni kezdjük. És Micimackónak mindig igaza van.

 

A zenekar hű híve írja a Pannon Filharmonikusok számára

Új sorozat szeretettel!

 

A hősi élet

Bartók Béla: II. zongoraverseny

Richard Strauss: Hősi élet

2025. november 29.

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és a Kárpátok hegyláncán is túl, egy kis országból elindult három királyfi, tarisznyájában a zsenialitás súlyos tálentomjával.

Az első nagy nemzet nemesévé vált minden értelemben, de súlyos sebet viselve hazájától, oda már nem megy vissza soha.  A második mindent akart, nem elégedett meg istenáldotta tehetsége egyetlen szeletével, vezényelni és zenét szerezni is vágyott. De csak azt a zenét fogadta el mástól és önmagától is, amit ő hallott nagyon beteg szívében. Saját perfekcionizmusa ölte meg 64 évesen, gyászolom, amíg élek, gyászoljuk, amíg élünk. A XX. század legnagyobb zongoraművésze lehetett volna. A XX. század legnagyobb zongoraművésze volt.

A harmadik velünk van. Csillogó ősz haja, szerény, szelíd személyisége, felfoghatatlanul tökéletes tudása mindenhol telt házakat vonz, koncertjei maga a zene ünnepe mindig. Családjával együtt zenét ment, a valószínűleg rideg és zenementes utókornak, reményként. Ő a király.

Schiff András, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső.

Hosszú idő elteltével megérkezett a negyedik királyfi. Még nincs negyven éves sem, hosszabb az út előtte, mint ami már mögötte van. Ő nekem mindig a pályája közepén járó Ránki Dezsőt hozza vissza, pedig nincs igazam. A negyedik királyfi már azonos önmagával, inkább őrá kell emlékezni, ha hasonló tehetséget hallunk bárhol, ritkán. Fejérvári Zoltán biztosan halad a királyság felé, de addig is csak ünnepelni fogjuk, minden koncert egy lépés a trónhoz, ahol helye várja.

 

 

Bartók Béla életem legnagyobb zenei élménye volt és maradt. Tizenhat évesen a Bartók halálának 25. évfordulójára rendezett országos verseny induló csapatába jelölt ki énektanárom. Semmit nem tudtam a klasszikus zenéről, a kottáról és a műfajokról, de a zenetörténetről sem. Az első, versenyre készülő alkalommal tanárunk (leírom a nevét, nagyszerű tanárokat nem szabad elfelejteni soha, G. Horváth József) feltette a lemezjátszóra a „Szabadban”-t. Amikor megszólalt „Az éjszaka zenéje”, tudtam, van egy világ, ahol otthon akarom érezni magam, mert ebben a világban csodák történnek. Egyetlen szál zongorán ott van a tihanyi éjszakák minden hangja, suttogása, álmai, és bármikor hallhatom, ha álomföldemre akarok jutni.

Nekem nem mondta senki, hogy Bartók „nehéz” zenét írt, amikor sokkal később ezt először hallottam, csak pislogtam és nem értettem. Persze, nem a Beatles-dalok világa, de attól még éppúgy lehet énekelni dallamait, mint a „Close your eyes, and I kiss you-„t, vagy azt, hogy „Bébútt kebelembe sárig hasú kelgyó”. Ugyan mitől lesz egy zene „nehéz”?

Bartóktól haladtam visszafelé, fantasztikus utakat járva be a klasszikus zene végtelen birodalmában, az útnak pedig még mindig nincsen vége, tartani fog, amíg élek. Minden új mű új felfedezés, minden tehetséges előadó, zenekar, karmester példa arra, hogy létezik emberi alkotóerő, és képes mindent legyőzni, amit az ember önmaga megsemmisítése céljából kitalál.  

A II.  zongoraverseny a kedvencek közt is kedvenc. Mindig meglepődöm, hogy Bartók zenei fejlődése mennyire azonosítható, mintha vele együtt járnánk végig a tökéletességig elvezető útját. Szomorúan gondolva arra, vajon hová vihetett volna ez az út, ha nem végez vele a hazátlanság, amit leukémiának neveztek, mert úgy volt egyszerűbb.

A II. zongoraverseny már láttatja a nagy újítót, ráadásul úgy, hogy nem vesszük észre, csak azt, hogy mennyire változott a kép az I. zongoraversenyhez képest, de még a megelőző Cantata Profana-hoz viszonyítva is. Később, sokszori hallgatás után már azonosítjuk, hogy az első tételben nincsenek vonósok, aztán később a fúvósok vannak csendben. A második tétel igazi rejtély, zene a zenében. A harmadikban meg az első dallamait halljuk viszont, de mint a jazzben, improvizáció-szerűen. (Lehet, hogy Bartók már a későbbi, a jazz erős hatásait befogadó műveinek első megjelenése ez?)

És hát persze, a rajongó kifüleli a „Az éjszaka zenéje” inspirációját is, másképp, ez a zene nem a rejtélyes titok-éjszaka, hanem félelmetes és mégis megnyugtató. De olyan gyönyörű, hogy nincsenek rá szavak, legalábbis nekem kicsi a szókincsem a II. zongoraverseny méltó leírásához.

Richard Strauss-szal viszont ellentmondásos a viszonyom, nyilván ő nem tehet róla. Vannak zenei ajtók, amik nem nyílnak meg (nekem ilyen Gustav Mahler), vagy csak nagyon kicsi résre, mint Richard Straussé. Pedig állandóan küzdök, hogy megnyerjem magamnak őt. Valahogy nem jön be nekem a "fin de siècle", a XIX-XX.század fordulójának művészete, ahogy Karinthy írta, a „dekadicsek és degenercsics ”. Nagyon modorosnak tűnik, és hát minek a zenéhez program? Ha nem érzem ki belőle, miről szól, hanem el kell mondani a sztorit, nagy a baj…

Aztán hallottam a Rózsalovagot, és Renée Fleming akkorát alakított Tábornagynéként, hogy az addig teljesen zárt Strauss-ajtó résnyire nyílt.

Épp a múlt szombaton szélesedett a rés, a MET-ből közvetített Arabella miatt. Pedig volt aztán abban minden, „was gut und teuer”. A Monarchia nemzetiségei, oláh úr, aki mintha Zsupánra hajazott volna a Cigánybáróból, és a Djura nevű magyar szolga (a biztonság kedvéért irgalmatlan bajusz kíséretében, hátha valaki nem tudná), a Büszkeség és balítélet Mrs. Bennetjét formázó mama, sok hussar, még hadnagy is, à la Noszty Feri, a Zdenka nevű leány, aki időnként fiú, és az egész bécsi k.und k. fíling. A zene pont egy órával volt hosszabb, mint amennyit hervasztó unalom nélkül el lehetett volna viselni.

De.

Még az a jó, hogy a kevéssé kedvelt zeneszerzőknél is szokott lenni egy „de”. Itt a főszereplő Arabella zenei megformálása volt ez, ami olyan finom, szépséges és fátyolszerű volt, amire csak a legnagyobbak képesek. A Tábornagyné, aki búcsúzik a szerelemtől, és Arabella, aki boldogan üdvözli azt… kedves Richard, köszönöm.

Úgyhogy fáradhatatlan érdeklődéssel fogom meghallgatni a Hősi élet-et is, reménységgel, hogy az ajtó tovább nyílik. Nem tudom már, ki mondta: „Ha már Johann, legyen Strauss, ha már Richard, legyen Wagner”, néha hajlamos vagyok ezzel egyet is érteni.

De hátha éppen ezen a koncerten változik meg a véleményem. Mert tudjuk, a zene világa az, ahol valóban megtörténhet minden csoda.

 

 

 

Ballai Éva írása

Back