A koncert-váróban

6.

A koncert-váró kis szoba, ahol a polcokon sok bakelit és CD van. Az asztalkán áll egy régimódi hifi-torony, jó hangszórókkal, sok könyv, a Brockhaus-Riemann és Ujfalussy Bartókja. Az ablakon fahéjszínű puha függöny, nyáron beengedi a napfényt, télen kizárja hideget. Kényelmes füles fotelben üldögélünk, finom kávé illatában, így készülünk a következő koncertre.

Mert ahogy Micimackó mondja, a világon a legjobb mézet enni, ennél csak az pillanat jobb, ami előtt enni kezdjük. És Micimackónak mindig igaza van.

 

A zenekar hű híve írja a Pannon Filharmonikusok számára

Új sorozat szeretettel!

 

Edward Elgar: Gordonkaverseny

Szergej Rahmanyinov: II. (e-moll) szimfónia

Alkonyattól pirkadatig

2025.november 20., 21.

 

 

Emlékszem, amikor ifjúkorom szeretett Bartók Rádiójában meghallottam a felkonferálást, miszerint „most Karl-Emmanuel Liebesheimbrunner-Schönsdorf ritkán hallott cisz-moll zongoraszonátáját hallják”, mindig ugyanaz a kisördög vihogta a lelkemben ugyanazt. „Talán lehetséges, ez a szegény szonáta azért nem hallható gyakrabban, mert unalmas, közhelyes, vagy egyszerűen rossz??„

Sokkal később már tudtam, hogy a pikírt kisördögnek nincs igaza, a zene végtelen óceánjában valóban csak a nagy szigeteken kötnek ki a nagy hajók. De számlálhatatlan kisebb sziget van azért, színes-virágos, gyönyörű, rejtélyes, és nem muszáj tengerjárón meglátogatni őket.

Edward Elgar ilyen kis sziget. Bár része a brit zenei szentháromságnak (Purcell-Elgar-Britten), igazából az angolok szerint legnagyobb zeneszerzőjük is német. Senki meg nem győzné őket, hogy Händel nem a brit kultúra része.

Purcell és Britten még csak-csak, egyikük a barokk legnagyobb alkotói közé tartozik, Britten meg elöljáró modernista. De Elgar, aki benne ragadt a viktoriánusok világában, amikor már Bartók és Stravinsky, nála sokkal fiatalabbként, javában feszegette az addig ismert zenei határokat, még hazájában is kevéssé ismert. Aki meg ismeri, szelíd elnézéssel legyint neve hallatán. (Aminek még kiejtéséről sincs közmegállapodás, de állítólag minden szabály ellenére Elgar a helyes.)

Az Angol Csatornán pedig, mert igazán shocking lenne Nagy-Britanniában La Manche-ként emlegetni a víziutat, sosem jött át Elgar zenéje. Annak ellenére, hogy jó zeneszerző, elegáns, egyszerű, finom muzsikája mindig azt adja, amit szeretnénk, ha lazább világba vágyunk: felüdülést. Nem lehet mindig Bachot, Bartókot, Mozartot, Wagnert hallgatni. (Igaz, törekedni azért lehet rá.)

Vagy vajon Elgar olyan, mint a Windsor-leves? Lehet, hogy csak odahaza fogyasztható, a békés sorállás, az agyonnyomorgatott udvariaskodás és az understatement világában? (Utóbbira legjobb példa, amit Szerb Antal ír a Pendragon-legendában: ha egy angol halálosan szerelmes, azt mondja: meglehetősen kedvelem önt.)

 

A Windsor-leves, felséges neve ellenére, a brit konyha leginkább közismert rémálma. Amikor meglátjuk a malátától sötétbarna lében úszó, rágós ürüdarabokat meg a fővetlen zöldséget, nem is értjük, hogy lehetett világhírű Gordon Ramsay vagy Jamie Oliver…

Ugyanakkor a Windsor-leves a világ egyik legfinomabb étele, és ha szakértő készíti el odafigyelve, messze kiemelkedik a nemzeti menzatételek kategóriájából. Nálunk minden karácsonykor Windsor-levessel kezdődik a menü, a lányom keze alól kikerült lavórnyi remekmű igen rövid idő alatt tűnik el a tányérjainkból.

 

Vagy vajon Elgar olyan, mint a brit „operett”? Ugyan ki tudja, minek lehetne nevezni ezt a műfajt, ami csak ott és a „gyarmatokon” örvend közimádatnak ma is? Ezek a vígoperák (?) a Gilbert-Sullivan szerzőpáros művei, irgalmatlanul dilis történetek, az abszurditás és komplett szürrealitás világa. Kiváló zenéjükkel együtt olyanok, mint a legendás sitcomok, a „Csengetett, mylord ?„ vagy a „Waczak Szálló.” De ezek világsikerek lettek, a brit „operett” pedig csak saját nyelvterületén siker ma is.

Igen, lehet, hogy Edward Elgar nem igazi exportáru, de nagyon lehet szeretni. Nekem személyes kedvencem tőle a Gordonkaversenye, amit valóban ritkán játszanak. De ebben az esetben okvetetlenkedő kisördögömnek csendben kell maradnia.

 

Narek Hakhnazaryan gordonkaművész

 

Ha már gasztronómiai hasonlatoknál tartok, Rahmanyinov számomra olyan, mint a vörös kaviár. Amikor kisgyerekként először láttam a gyönyörű piros gyöngyszemeket a kis jégdarabok felett csillogni, azt hittem, ez egyszerre ambrózia és nektár, még a görög istenek is megnyalnák utána húsz körmüket. Ám a rémes sós hal íz, ráadásul az a meggyőződésem, miszerint, ha egészben nyelem le a gömböcskéket, biztosan vakbélgyulladást kapok, jó időre kizárta számomra az úrias ínyencség fogyasztását.

Aztán egyszer, a kaviár szülőhazájában, finom ropogós pirítóson, friss vajjal, pár csepp citromlével és kaporral szórva, az első falat után azt mondtam, jöhet az egész Olümposz, ha tudni akarja, mi a jó. Azóta is, a kaviáros pirítós balti-tengeri módra ünnepi étel minálunk.

Fiatal zenerajongó koromban Rahmanyinov muzsikája se ízlett igazán, kimódoltnak, manírosnak éreztem, mintha mindig a közönség kegyeinek elnyerése céljából alkotott volna. Zongoraművein keresztül jutottam el hozzá, mert csodás, ahogy a hangszer minden lehetőségét kihasználva komponált, figyelembe véve az előadó képességeit is. Szimfonikus műveivel nem is olyan régen ismerkedem, érdekes módon a legendásan nagyot bukott első szimfónia ragadta meg figyelmemet először, aztán meglepett az is, milyen rendkívüli egyházi ihletésű művei vannak.

 

Azóta renitens és pimasz kisördögöm visítását, miszerint „Csaajkovszkiiiij!!!” „Chopiiiin!!!!!”, meg se hallgatom. Az opponens sátáncsemete helyett szóljon a II. szimfónia, ami a magabiztos és sikeres művész öntudatával készült. Rahmanyinov, pedig sokan tartják idejétmúltnak, nem megy ki a divatból. Az „avantgárd” és a „jó” nem egymást lefedő fogalmak. És nagyon fontos, hogy a kisebb szigeteken is ki lehessen kötni, felfedezni külön világokat.

 

Bogányi Tibor karmester, gordonkaművész

 

Ballai Éva írása

 

Back