Van egy pécsi fiatalember, akit a klasszikus zenei játék igazi üstököseként tartanak számon világszerte, s úgy vélekednek a szakemberek, hogy Kocsis Zoltán óta nem volt ekkora tehetsége a magyar zeneművészetnek. Várdai Istvánról van szó, aki még csak 25 éves, de már letette a névjegyét a világ legnagyobb gordonka-versenyein, s mint kifejtette már nincs szüksége több próbatételre, az eddigi eredményei révén állandó szólófelkéréseket kap a Földgolyó legelismertebb zenekaraitól. Az ifjú csellistával további terveiről, lehetőségeiről beszélgettünk.

– A moszkvai Csajkovszkij-verseny 2007-ben és a 2008-as genfi győzelem mérföldkő volt az életemben. Hogy mi változott meg azóta? Nos, legfőképpen az, hogy befejeztem a versenyzést, mert ez az utolsó két siker beindította azt a folyamatot, ami mindenkor a remélt célja a fiatal tehetségnek: már észrevesznek, keresnek a neves zenekarok és fesztiválszervezők. Igen, abbahagytam a versenyzést, mert könnyen átlendülhet ilyenkor az ember a versenyzenész kategóriába, ami egy ponton túl egyre messzebb kerül a valódi zeneművészettől. A versenyzés ugyanis beszorítja az embert. Hat-hét különböző ízlésvilágú zsűritagnak személyenként kell megfelelni, célirányosan csak bizonyos kompozíciókból felkészülni, beszűkül tehát a zenei látótér.

– Mit jelent az pontosan, hogy keresik a koncertszervezők?
– Egyre jobb lehetőségeket kapok, rangos beugrásokra hívnak és neves nemzetközi rendezvényekre. Így legutóbb a spanyolországi Pablo Casals Fesztiválon jártam, és a Radio France Montpellier-n. Emellett nekem kiemelten fontos a zenekarokkal közös játék, s a versenysikerek óta felléptem több német, orosz, amerikai szimfonikus együttessel.

– Ha Várdai István dönt a műsorösszeállításról, akkor kikből válogat?
– Beethovennek sajnos nincsen csellóversenye, de a Hármasversenyét bármikor vállalom, ez az egyik kedvencem. Brahmstól is csak Kettősverseny van hegedűre és gordonkára, azt ugyancsak akármikor örömmel eljátszom. Schumann-, Schubert-, Haydn-, Sosztakovics-műveket szintén nagy kedvvel veszek elő, de ami a titkos vágyam, az Prokofjev Szimfónia-concertója egy igazán jó zenekarral, mert az a gordonkások számára a jéghegy csúcsa.

– Ezt vállalná a Pannon Filharmonikusokkal?
– Természetesen, de hihetetlenül sok közös próbát igényelne. Mert ez a darab a zenekarnak is rendkívül nehéz, és legalább akkora a szerepük, mint a szólistának, hiszen valójában szimfónia ez, csak csellóra írták a vezérmotívumát.

– A pécsi együttes nehezen idomult Mischa Maiskyhoz, mert a gordonkaművész egész mást játszott a próbán, mint a hangversenyen. Várdai István mennyire alkalmazkodik a zenekarhoz?
– Mindig arra törekszem, hogy biztonságérzetet alakítsak ki magamban és az együttesben is. Másrészt úgy hiszem, ha a kereteket megfogalmazzuk, akkor a szabadság lehetőségeit is megteremtjük.

– Schumann a-moll csellóversenyét játszotta Essenben a Pannon Filharmonikusokkal. Nem lesz ebből baranyai bemutató?
– Sajnos nincs ilyenről szó, de nem is férne bele mostanában az időmbe. Csak néhány koncertet említenék az elmúlt hetek programjából. A Carnegie Hallban játszottam a Juilliard Ensemble-vel, felléptem Szentpétervárott és New Yorkban a Mariinszkij zenekarral. Nyár elején pedig Kocsis Zoltánnal mutatom be Dvorák csellóversenyét. Egymást érik a felkéréseim 2011. közepéig.

– Mennyit kell még egy befutott művésznek gyakorolnia?
– Az időm, amikor nem koncertezem, egész nap gyakorlással telik, valamint zenehallgatással, partitúrák olvasásával, mert most az a legfőbb célom, hogy minél több zenekari művet megismerjek. Emellett tanulmányi célzattal szívesen vezényelek otthon a tükör előtt, mert a szólistának fontos feladata hogy tudjon irányítani, méghozzá úgy, hogy ne menjen a saját játéka rovására. Valójában tehát a zene a munkám, a gyönyörűségem és a hobbim is. Bár azért olykor megfordulok az edzőteremben is, de csak olyan gyakorlatokat csinálok, amivel nem tudom a kezem tönkretenni. Vettem egy íjat is, és alig várom, hogy kipróbáljam, továbbá szeretek számítógépes stratégiai, valamint logikai játékokkal foglalkozni.

– Pécsinek vallja még magát, vagy már Budapestre jár haza?
– Édesanyám, és a családom Pécsett él, a gyerekkor ideköt. Az alapvető gond inkább az, hogy már Budapesten, Magyarországon is egyre kevesebb időt töltök, és ez ennél már csak rosszabb lesz. Valószínűleg külföldre kell költöznöm, München, Berlin, valamint Genf közül kerülhet ki az új lakhelyem, mert a nemzetközi zenei vérkeringésben csak így tudok meghatározó szerepet betölteni.

Back