Város Napi Díszhangverseny
A város napja alkalmából a Pannon Filharmonikusok hagyományosan ünnepi hangversenyt rendez. Az idei alkalommal azonban ez a díszhangverseny egyúttal az az ünnepélyes nap is, amikor a „koronás szünet” után újra zenekari hangverseny hangzik el a Kodály Központban. Az est műsorát három B betűs nagy zeneszerző művei adják: Bach, Bartók és Beethoven. Sőt, nemcsak a szerzők, a művek is a közönség kedvelt darabjai közé tartoznak. Bach D-dúr szvitjét legtöbben a lírai Air tételéről ismerik, olyannyira, hogy a tétel a zeneirodalom legismertebb zenéi közé tartozik – ugyanakkor a szvit teljes terjedelmében ritkán hangzik el. Bartók Két arcképében fiatalkori szerelme előtt tiszteleg. Ezen az estén azonban csak az egyik tétel hangzik el, az optimistább, az Ideális. Beethoven szimfóniái közül pedig leginkább az V. „Sors” szimfónia kívánkozik az idei díszhangversenyre, mely a kegyetlenül kopogtató sors legyőzhetőségét és a fényes jövőt hirdeti.
J. S. Bach: III. (D-dúr) szvit
Ouverture – Air – Gavotte – Bourrée – Gigue
Johann Sebastian Bach (1685-1750) zenekari szvitjei ritkán hallhatóak teljes terjedelmükben, hiszen a szerző más darabjai gyakran háttérbe szorítják őket, pedig e művek fénye és zsenialitása semmiben nem marad el Bach hangszeres zenéjétől. Ennek ellenére már a szerző életében is afféle búvópatakként jelentek meg, keletkezésük pontos ideje és apropója is vitás, megírásuk nem kötődik konkrét alkalomhoz vagy megrendelőhöz, illetve nincs erről biztos információnk. Pedig valószínű, hogy a ma elhangzó D-dúr szvit igen ünnepélyes alkalomra született, hiszen a zenekarban a vonós kar mellett helyet kapott három trombita, két oboa és üstdob is. A mű nyitótétele a Jean-Baptiste Lully hagyományait követő, több részre tagolódó, fenséges hangzású nyitány, mely egyúttal a szvit leghosszabb tétele is. Nem véletlen, hogy a korban az ilyen szviteket kezdő tételük alapján inkább ouverture-ként emlegették.
Ezt a szvitet azonban mégsem a fenti vonásai tették ismertté, hanem a csak vonósokat és continuót foglalkoztató második tétele, az Air (ária), melyben Bach romantikusokat megszégyenítően bensőséges és érzelmes zenét komponált. Ez a tétel önálló életre kelt, és a klasszikus zenével nem foglalkozók tudatában is helyet foglalt. A Város Napja alkalmából álljon itt egy anekdota a pécsi Megyei Könyvtár Zeneműtárából. Egyszer egy addig soha nem látott olvasó ellátogatott a Zeneműtárba, és mondta az éppen szolgálatban lévő könyvtárosnak, hogy ő Bakk (sic!) legjobb művét szeretné meghallgatni, fel is írta a bekérő cédulára. A cédulán ez szerepelt: Bakk: R.
Bartók Béla: Két arckép-ből (Op. 5): Ideális
A fiatal Bartók Béla (1881-1945) romantikus és plátói szerelmet érzett a hegedűművész Geyer Stefi iránt. Nagyvonalú gesztusként neki komponálta első (posth.) hegedűversenyét, de Geyer kisasszony sem a szerelmet, sem a gesztust nem viszonozta. Bár megtartotta a versenymű kottáját, a concerto csak akkor került a közönség elé, amikor már sem Bartók, sem Geyer Stefi sem volt az élők sorában. A mű már-már romantikus második tételét így a szerző a Két arckép első tételeként adta közre és az Ideális címet adta neki. A mai hangversenyen el nem hangzó második tétel (Groteszk) ugyanarra a témára épül, de teljesen más színben tünteti fel az előző tétel témáját. A második tétel zongoraváltozata egyébként az Op. 6-os bagatellek között kapott helyet „A szeretőm táncol” címmel. Bartók e műveinek kontextusából tehát következtethetünk arra, hogy a hegedűverseny lassú tételében – el nem ítélhető módon – a vágyott kedvest igyekezett saját idealizált szemszögéből zenébe festeni, és még a Két arckép, illetve az Op. 6-os bagatellek megkomponálásakor is az ő személyisége foglalkoztatta, a vele kapcsolatos, immáron ambivalens érzéseit fogalmazta meg ezekben a művekben. Ahogyan ma már múzsaként tekintünk erre a beteljesületlen szerelemre, úgy ma az Ideális hangzik el – Groteszk nélkül.
Ludwig van Beethoven: V. szimfónia
I. Allegro con brio – II. Andante con moto – III. Scherzo. Allegro – IV. Allegro
Az V. „Sors” szimfónia Ludwig van Beethoven (1770-1827) egyik legismertebb műve.
A zenetörténet ellentmondásos vélekedése szerint egyfelől azt tartják róla, hogy azon kevés „neves” szimfónia közé tartozik, melyek még a szerzőjük életében kapták a nevüket, - mások ezt cáfolják - Beethoven ugyanis állítólag azt mondta a kezdőmotívumról, hogy így kopogtat a sors az ajtón. Valóban, ez a motívum nem is dallam, hanem kopogtatás; ritmus, méghozzá olyan karakterrel, hogy hangmagasság nélkül is félreérthetetlenül felidézi a művet, még a Beethoven életműben kevésbé jártas fül számára is. (A művet egyébként Győzelem (Victory) szimfóniaként is emlegették a II. világháború idején, mert a római V. egyben a Victory szó kezdőbetűje is, sőt, a Morse-abc V betűje megegyezik a már említett sors-motívum ritmusával. Ezen kívül persze nem elhanyagolható, hogy a szimfónia határozottan pozitív, győzedelmes végkicsengésű.)
A szimfónia keletkezése szinte lefedi Beethoven második nagy alkotói korszakát, a III. (Eroica) szimfónia megkomponálása után rögtön hozzálátott, de a mű csak négy év múlva, a VI. szimfóniával és sok más nagyszabású Beethoven művel – egy kb. négy órás Beethoven maratonon – került a közönség elé. Beethoven életének ez a szakasza egyben zeneszerzői pályájának is fénykora, ugyanakkor a süketüléssel történő első nagy viaskodás és számos magánéleti konfliktus korszaka is. Nem véletlen tehát a c-moll hangnemválasztás, mely a harag és háború hangneme is, és hihetünk az anekdotának is, mely szerint a sors kopogtat az ajtón. Beethoven ajtaján ezekben az években valóban bekopogtatott a tragikum, ugyanakkor emberfeletti alkotóvággyal küzdött ellene, és a szimfónia tanúsága szerint komolyan hitt a győzelemben. Az utolsó tételt nem kevesebb, mint 29 ütemnyi C-dúr akkord zárja, illetve vannak hangszerek, melyeket a fináléra tartogat, és három tételnyi hallgatás után a zárótételben szólalnak csak meg, ezzel is fokozva annak fényét. A viharos első tételt és a győzedelmes finálét egy Asz-dúr, szabad variációs formájú, nyugalmas, szemlélődő karakterű Andante és egy újra c-moll, sorssal tréfálkozó – de egyben küzdő – Scherzo választja el egymástól.
Ez a karakteres beethoveni zene mintául szolgált számos zeneszerző számára, sőt, mondanivalója még a 20. században is igazodási pontnak számított. Egyik első „gyermeke” Schubert IV. „Tragikus” szimfóniája, de akadnak kevésbé sikerült követői is, például Sztálin azért szerette, mert a szocializmushoz hasonlóan ez a mű is harcot és szebb jövőt hirdet.
