Pannon Filharmonikusok

www.pfz.hu
Regisztráció

europa cantat

civitatis

„Megkeresni a saját mozaikkockánkat a nagy egészben”

Gyermán István legendás hegedűművész emlékét nemcsak felesége, a férjéhez hasonlóan Pécsett évtizedekig koncertmesterként muzsikáló Vass Ágnes és leánya, Gyermán Júlia és a teljes magyar komolyzenei élet, de vonósnövendékek generációi és a Pannon Filharmonikusok is féltő szeretettel őrzik. Január 27-én az ő tiszteletére csendülnek fel a hegedűirodalom emblematikus darabjai csodálatos szólisták művészi figyelme, a Pannon Filharmonikusok közreműködése és Ligeti András vezénylete nyomán. Gyermán Júliával édesapja örökségéről és saját útkereséséről, a hangverseny igazi értékeiről beszélgettünk, és arról is, hogyan kell fehéren izzó életet élni.

Január 27-én az édesanyjával játszik az édesapja emlékére rendezett koncerten, a családtagnak számító hegedűszóval a középpontban. Gyermekkorában is zenélt együtt a szüleivel?

Igen, gyakran előfordult, hogy közösen játszottunk. Mivel én kezdetben zongoráztam, akkor inkább apát kísértem, főként karácsonykor és más ünnepi alkalmakkor. Később, amikor középiskolában tanultam, anyával nagyon sokat duóztunk, rengeteg koncerten zenéltünk együtt. Előadtunk több kiváló darabot is a hegedűirodalom különböző korszakaiból, játszottunk Sarasatét, Leclair szonátáit, Telemann-szonátákat, Bartók-duókat is.

Szülei legendás koncertmesterek voltak: a hegedűjáték tehát olyan örökség, mely az Ön életében két ágról torkollik egymásba. De mi az, amit külön-külön kapott édesapjától és édesanyjától, mit őriz belőlük a személyiségében művészként és magánemberként?

Épp azért, mert mindketten kivételes, kiemelkedő és erős egyéniségek mind emberileg, mind művészileg, én nehezen találtam rá a saját pályámra, próbáltam kitérőket tenni fiatalon, miközben öntudatlanul is összehasonlítottam magam velük. Nagy igazság, hogy nagy fa árnyékában nem terem virág. Borzasztó nehéz volt teljes szívvel és meggyőződéssel azt mondanom valamire, hogy tényleg úgy érzem, a Jóisten nekem ezt szánta. Édesapám mondta mindig, hogy semmit nem kell erőltetni, mert bármi legyen is valakinek a hivatása, az búvópatakként kíséri végig az útján, újra és újra fölbukkan az életében, nem fog tudni kitérni előle. Az jut most eszembe, hogy ő nem is tudja, hogy belőlem végül hegedűs lett. Azt sem érte meg, hogy fölvettek a Zeneakadémiára. És hogy mit hozok tőlük… Apám hegedűjátékában és lényében is nagyon sok melegség, szelíd lágyság volt. Anyukám pedig egy igazi lángoló, szenvedélyes ember. Ezek a vonások a játékukban ugyanúgy megnyilvánultak! Édesanyám nagyon okosan, világosan látja át a zenét, édesapám pedig inkább az intuíció, a zene és a hegedűhang szépsége felől közelített a muzsikáláshoz. Én az ő példájukat látva ezt a kétfajta erényt, karaktert próbálom a magam szintjén szintézisbe hozni. De nem kell olyannak lennem, mint ők: ahogy mindenkinek, nekem is meg kellett találni a saját utamat. Azt kell megkeresnünk, hogy mi a mi mozaikkockánk a nagy egészben, és ott kell maximálisan helytállnunk, bármekkorának tűnjék is az a darabka a világ szemében.

A fehéren izzó hegedű című koncerten a hegedűirodalom olyan emblematikus művei szólalnak meg, mint Mozart E-dúr adagioja és a Sinfonia Concertante, Bach d-moll kettősversenye vagy Richard Strauss Négy utolsó ének című műve. Az Ön számára miért értékesek ezek az alkotások, hogyan kapcsolódik hozzájuk?
Tulajdonképpen mindegyik darab elsősorban édesapámhoz kötődik, az utolsó kivételével: Strauss Négy utolsó énekét Ligeti András – aki az est karmestere lesz nagy örömünkre – javasolta a koncert méltó zárásaképpen.  A többi darab kifejezetten apa nagy kedvencei közé tartozott. Mozart E-dúr adagióját számtalanszor eljátszotta, a Bach-kettősversenyt is az édesanyámmal. A Sinfonia Concertantéhoz egy nagyon személyes emlékem fűződik, ugyanis én emiatt tanultam meg hegedülni. Akkoriban még nem foglalkoztam vonós hangszerrel, a populáris zenén kívül gyakorlatilag semmi nem érdekelt. Egyszer meghallottam ezt a nagyszobából kiszűrődni: apám brácsázott, anyám hegedült, és valami olyan hihetetlen hatással volt rám, amit hallottam, hogy átmentem és kijelentettem, hogy ezt én is el akarom játszani. Apukám azt mondta, hogy nézd, kislányom, ha hegedültél volna eddig, akkor lassan már körülbelül itt tartanál. Én erre azt feleltem, hogy hát azt hiszitek, hogy mindenkinek annyit kell gyakorolni, mint nektek? Apa nem vette fel a szemtelenséget, hanem egy halk „Igen?” kíséretében előhozta a kisszobából a tartalékhegedűt, és a kezembe nyomta. Ez a perc a pályám gyújtópontja, ebből a pillanatból fakad, amit most csinálok. Ezt a darabot most Kokas Katival adjuk majd elő, ami külön élmény lesz, hiszen ő kislányként járt édesapámhoz a nagyatádi táborokba, a mi ismeretségünk is onnan datálódik. Most apám helyett ő brácsázik majd, én pedig a hegedűszólamot viszem.

A hangversenyen a magyar zenei élet öt kiemelkedő művésznője közreműködik. Ön szerint mit ad hozzá ezekhez a művekhez, bensőségesebbé teszi-e a koncertélményt az, hogy csak nők (közülük ketten ráadásul anya-lánya) adják elő azokat?
Az egész nap hihetetlenül izgalmas és színes lesz, méghozzá Deák Márta jóvoltából, hiszen a műsor az ő ötletei nyomán született meg. Az, hogy csak nők közreműködnek szólistaként, nem koncepcionálisan alakult így. Fontos, hogy egy rendkívül közeli és szeretett tanítvány személyében az erősebbik nem is képviselteti magát, hiszen Ligeti András lesz az est egyik főszereplője, ő vezényli majd a Pannon Filharmonikusok együttesét.

Azok számára, akik sem tanárként, sem művészként nem ismerték az Ön édesapját, hogyan segít ez a koncert képet kapni Gyermán István személyéről?
Aki időt szán erre a napra és részt vesz a programban, az nagyon sokféle szempontból ismerkedhet meg édesapám alakjával és az ő személyén keresztül egy letűnni látszó hegedűiskola és attitűd, a Hubay-iskola talán egyik utolsó képviselőjével. Apa Zathureczky Ede révén került a Zeneakadémiára, ahol Zathureczky növendéke, Katona Béla tanította őt. Itt sajátította el és hozta magával ezt a különleges játék- és gondolkodásmódot – ami manapság a hegedülésből, a zenélésből és a világból is kiveszni látszik. Hajlamosak vagyunk egy kézlegyintéssel elintézni ezt a hagyományt, mondván, hogy á, ez csak egy romantikus iskola. Pedig nagy szükség volna rá, mert egyre profánabb a világ. A szépség iránti igény, az emberek közötti kapcsolatok titokzatossága és egymás misztériumként való szemlélése teljesen kiveszni látszik, nyersebb és ridegebb a valóság, mint régen. És a puszta zenélésnek az a fajta természetes öröme, a szépségnek az az őszinte szeretete, ami az ő hegedűhangjukból és a zenéhez való hozzáállásukból áradt, ma már ritkaságszámba megy. Ezen a koncerten fölvillantjuk mindennek az emlékét, megidézzük ezt a fajta szellemiséget.

Ön a saját útjának megtalálásában mit köszönhet az édesapjának?
Rengeteg mindent. Az irodalom iránti szeretetemet, azt, hogy a történelem ismeretén keresztül gondolkodom a világ eseményeiről, az abszolút az ő öröksége, neki köszönhetem ezt a fajta érdeklődésemet. És a hegedűhangomat is, azt mondják. Emellett nagyon igyekszem – és erre nagyon jó alkalom az, hogy most a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolában taníthatok – ugyanolyan szeretettel és figyelemmel fordulni a növendékek felé, mint ő tette. Megható volt tapasztalni a szervezés folyamán azt, hogy apukám régi tanítványai meghatározó személyként tartják számon őt az életükben, olyan emberként, akitől kaptak. Én is ezt a példát szeretném követni.

Noha ez a koncert elsősorban az emlékezésé, az újnak, a jövőnek is teret enged: Vajda János Violini No.2 című darabjának ősbemutatójára is sor kerül. Mi teszi különlegessé ezt az alkotást, milyen szépségek rejlenek benne?
A legfontosabb az, hogy Vajda János ezt a darabot közvetlenül a Pannon Filharmonikusok felkérésére írta, és kizárólag apukám volt növendékei fogják előadni. A darab négy hegedűszólamra íródott, és mindenki nagy örömmel vállalta benne a közreműködést. Én is lelkesen, nagy érdeklődéssel várom, és noha eddig csak a sampleres változatát hallottam, nagyon szép és érdekes zenének gondolom. Egyébként külön örülök ennek a műnek, hiszen édesapám is nagyon nyitott volt az új zenék iránt, sok ősbemutatót is eljátszott, Artisjus-díjat is kapott ezért, és – ha már beszéltünk az apai örökségről – az én életemben is mindig komoly szerepet játszott az újra való nyitottság, a zenei szabadság öröme és megélése.

Ön költőként is kivételes alkotások szerzője. Édesanyját a Vigasztalódj! Anyámnak című verssel bátorította közös gyászuk idején. Hogy tapasztalta, a lélek mely történéseit kíséri inkább a zene, és mikor fogadjuk inkább a verset útitársnak? Ön mikor fog inkább tollat, és mikor inkább a vonót a kezébe?
Először is nagyon szerencsések vagyunk, mert innen is, onnan is kapunk csatornát, lehetőségeket arra, hogy a felgyülemlett feszültséget, örömöt, érzelmeket a művészetek segítségével át tudjuk „konvertálni”, ezáltal az ember ki tudja magából adni, és nem belül emészti az élettel járó dolgokat. Ugyanakkor az alkotásnak egy önző felfogása („Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed…”). Hogy melyik csatornához fordulunk, az lelkiállapot kérdése. Ami a szavak szintjén nem ragadható meg, arra ott a zene, ott van a hangszer. Mikor a zeneszerző korszakába, stílusába, gondolatvilágába bújva előadom a szerzeményét, egy picit mindig hozzátehetek abból is, amit én aktuálisan érzek vagy gondolok. Ez egy nagyon különös működésmód, mert sokszor érzi az ember azt, hogy hú, most aztán annyit adtam, hogy föl sem lehet fogni – kifelé viszont nem jön át belőle semmi. Amikor meg csak átfolyik rajtam az egész, és hagyom, hogy működjön a zene, akkor az jobban megérinti az embereket. A vers esetében másképp van, az egy személyesebb megnyilvánulási forma: alkotótevékenység, nem közvetítés, nem egy meglévő mű „reprodukálása”, előadása. Ott nagyobb szabadságom van arra, hogy az érzéseimet, az életről alkotott fogalmaimat belesűrítsem egy műbe. A zenében legfeljebb akkor van ilyen élményem, ha én vagyok a darab szerzője is, vagy pedig első kézből játszhatok el valamit, az ad egyfajta társalkotói szabadságot ad.

Családja és pályájának kezdete Pécshez köti. Ha ide érkezik az ember, mi mindenre bukkanhat Pécs légkörében, művészetében, mindennapi életében, ami máshol nem föllelhető?
Pécsnek megkerülhetetlen a szépsége, a Mecsek ölelő védelme, amit a városnak nyújt, és az a végtelenül szép kék ég, amiről állítom, hogy csak Pécsett lehet ilyen szép. Az egész mediterrán hangulat, az ékszerdoboz-belváros, az emberek közvetlensége, egymás iránti szeretete az, ami igazán kuriózummá teszi. Nagyon pezsgő a kulturális élete, amelynek egyik ékes bizonyítéka a Kodály Központ és rezidens zenekara, a Pannon Filharmonikusok. Ámulattal és csodálattal figyelem azt a művészeti munkát, szerves építkezést, melyet Horváth Zsolt vezetésével évek óta végez az együttes. Ha hozzájuk, a Kodály Központba jövök, mindig az az érzésem, hogy hazaérkezem.

A művészet szakrális, a teljességet kutató rendeltetése az Ön egész munkásságát áthatja. Mit ad Önnek az Istenbe vetett hite?
A megmaradást. A bizalmat abban, hogy bármi is történik körülöttünk, Isten ott van, és velünk van. Csak Órigenésznek az a mondata jut eszembe, hogy „…sok minden történik Isten akarata ellenére, de semmi sem Gondviselése nélkül.”

Ön szerint hogyan élhet az ember fehéren izzó életet?
Úgy, hogy olyan magas hőfokon kell izzani és megélni minden pillanatot, hogy az már tulajdonképpen nem forróságot jelent, hanem testetlenné válást, mivel ilyenkor az ember nem önmagáért lobog, nem öncélú, hanem másokért próbál meg létezni, cselekedni. Emögött pedig tisztaság és őszinte hit van, hit abban, amit az ember csinál.

Az interjút Király Eszter készítette.

Vissza

Értesüljön a legfrissebb információkról!

Rendezvénynaptár

Még1esély! - sorozat rászorulók részére

ápr 23. | 10:00 | Kodály Központ

vezényel: Bogányi Tibor

KlasszJazz Benjaminnel

ápr 23. | 19:00 | Kodály Központ

vezényel: Bogányi Tibor

Játsszunk Háry Jánost!

ápr 25. | 11:00 | Kodály Központ

vezényel: Oberfrank Péter

Játsszunk Háry Jánost!

ápr 25. | 15:00 | Kodály Központ

vezényel: Oberfrank Péter

Játsszunk Háry Jánost!

ápr 26. | 11:00 | Kodály Központ

vezényel: Oberfrank Péter

Játsszunk Háry Jánost!

ápr 26. | 15:00 | Kodály Központ

vezényel: Oberfrank Péter

Kedves Közönségünk!


A KlasszJazz Benjaminnel című koncerttel kapcsolatban az alábbiakra hívjuk fel figyelmüket:


A Breitner-bérlet hátulján még a régi időpont szerepel, miszerint a koncert 2018. április 26-án 19.00 órakor lesz, azonban mint már értesítettük Önöket, a hangverseny 2018. április 23-án 19.00 órakor kezdődik!


Megértésüket köszönjük!