Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Művészetek Palotája)

Műsor:

• Rachmaninov: Vocalise (a szerző zenekari változata)
• 
Rachmaninov: III. zongoraverseny (d-moll)
• 
Sosztakovics: X. szimfónia (e-moll)

Szergej Rachmanyinov (1873-1943) számára elragadó melódiái korán hoztak közönségsikert: már moszkvai konzervatóriumi tanulmányai idején is dúdolhatta némelyiket akár az utca embere is. A hamar népszerűvé vált 1. zongoraversenyét még diákévei alatt mutatták be, annál keserűbb csalódást jelentett számára következő művének (1. szimfónia 1897) bukása. Az alkotói hullámvölgyből csak a XX. század első éveiben sikerült felemelkednie. Londonban zongoristaként-karmesterként közkedvelt lévén megbízták egy új zongoraverseny komponálásával. A munka nehezen haladt, végül Rachmanyinov Nyikolaj Daltól, a neves moszkvai hipnotizőrtől kért segítséget. A kezelés eredményeként a komponista belefogott a 2. (c-moll) zongoraversenybe (Op. 18) és 1901-re befejezte. Máig talán ez a legnépszerűbb műve, köszönhetően a szívhez szóló dallamoknak és a megjelenő karakterek sokszínűségének. Megérinti a hallgatót az 1. tétel (Moderato) fantáziaszerű indítása, bensőséges lírája és markáns indulózenéje csakúgy, mint a 2. tétel (Adagio sostenuto) fájdalmas, keleties hangulata, vagy hevíti a finálé (Allegro scherzando) szilaj táncmuzsikája. A koncert moszkvai bemutatójának szólistája a szerző volt. A darabot három évvel a premier után Glinka-díjjal tüntették ki.
Éppen mert műveinek népszerűségét a szívnek és énekhangnak kedves dallamok gazdagságával szokás magyarázni, meglepő egy olyan darab megjelenése, amelyben a komponista a hangszalagokat a szó klasszikus értelmében vett hangszerként kezeli. Az Op. 34. szoprán vagy tenor számára írott dalciklust (1912) záró Vocalise szöveg nélküli, zongorakíséretes darab, amely tetszés szerinti magánhangzóval énekelhető. Csakúgy, mint szimfóniáiban vagy zongoraversenyeiben hallhatjuk, a zenei anyag abban az ortodox templomokban megszólaló muzsikában gyökerezik, amellyel Rachmanyinov már gyerekkorában találkozhatott. A Vocalise-t –noha dal- valószínűleg nem tudnánk dudorászni a koncertteremből távozóban. Ebbéli „hiányosságait” ellensúlyozandó, jónéhány átirat született belőle. Csellisták, fuvolisták, trombitások, hegedűsök dolgozták át a művet, még jazz-együttesre is találunk változatot. Mind között a legfontosabbat maga Rachmanyinov készítette: 1929-ben az ő vezényletével szólalt meg a szimfonikus zenekari verzió a Philadelphia Orchestra előadásában.

• 
  Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) 1920-as évekbeli művei szigorú szovjet kultúrpolitikával övezett környezetben láttak napvilágot. Alkotói fantáziája nem bontakozhatott ki zavartalanul. Miután Sztálin megtekintette a szatirikus jellegű, brilliáns Kisvárosi Lady Macbethet, támadások indultak ellene: „burzsoá dekadens, aki a kapitalista formalizmust reprezentálja”. E destruktív körülmények hatására a komponista visszavonta az akkor még be nem mutatott 4. szimfóniáját, ám a kritikákra válaszul megírta az ötödiket. Ünnepélyes, elégikus, mégis kompromisszumos, a közönség és a kultúrpolitika egyaránt elfogadja, így adatik lehetőség további alkotások publikálására. A 10. (e-moll) szimfóniát (Op. 93) megfeszített munkával komponálta 1953 nyarán. Dácsája magányába vonulva megszállottként dolgozott rajta három hónapig. Teljes kimerültségében írta: „ez inkább fogyatékosság, mint erény, mert ilyen gyorsan nem lehet igazán jól dolgozni”. A koncentrált munka terjedelmes 1. tételt (Moderato) eredményezett: Sosztakovics részéről a fagyos, sivár táj legszemélyesebb ábrázolása. Ezt a tájat azok szellemei lakják, akik szenvedtek és meghaltak a sztálini rezsim ideje alatt. A kitörő Allegro Sztálin zenei portréja. A 3.(Allegretto) tétellel a komponista sajátos megoldást választ identitásának megjelenítésére. Zenei monogramja hangzik fel nevének német változatából (Dmitri SCHostakovich): DSCH (D, Es, C, H). Az Andante-Allegro finálé a feszültségek győzedelmes feloldásáé.